Az előző telefonom igazán nem tolakodóan, de kezdte jelezni, hogy legszívesebben nyugdíjba menne. Mindeközben azon törtem a fejem, hogy veszek egy mp3 lejátszót, hogy futás közben, illetve hosszabb utazások alkalmával elviselhetőbbé tegyem az idő múlását. Így akadtam rá a Nokia 6300-ra. Nagyjából három éve nem tájékozódtam a témakörben, ezért nem tudom, mennyire új fejlemény, ha egyáltalán az, hogy bármelyik ároptimalizálós oldalon lehet olcsóbban rendelni garanciával kártyafüggetlen készülékeket, mint ahogy a mobil szolgáltatók kártyás csomagban kínálják őket. Szóval vettem egy 6300-ást, és használom egy ideje. 

Én nem sok dolgot várok egy telefontól, az ezeken kívüli szolgáltatások pedig jobbára zavarnak. Legyen kezelhető méretű, lehessen telefonálni vele, ne kelljen nyitni és csukni, legyen automatikus billentyűzára, legyen akkora képernyője, hogy az sms-eket lehetőleg ne kelljen görgetnem, legyen épértelmű a prediktív szövegbevitel, lehessen jegyzetet és naptárbejegyzést írni, legyen benne rádió és mp3 lejátszó, egyetlen mozdulattal lehessen néma üzemmódba (és vissza) váltani, tudjon blue tooth-szal kommunikálni. Viszont nem érdekel, hogy lehet-e vele internetezni vagy fényképezni.

A telefont jó kézbe venni, mert épp méretes, a billentyűi elég nagyok és határozott a nyomáspontjuk. A képernyő kellően nagy, és borotvaéles a képe, élénkek a színei. Részben azért is, mert a hátlapja is fémből van, kifejezetten minőségi benyomást kelt.

Ez egészen addig tart, amíg a menü böngészését megunva eszembe nem jut, hogy felhívjak valakit. A készülék a kicsöngést egy, a szájjal imitált fingáshoz hasonló hanggal kíséri. Véletlenül belelapoztam a használati útmutatóba, és ott elképedve láttam, hogy a telefont az alsó sarkainál ujjal érintve kell tartani, mintha valami szörny azonosítatlan testnedve csorogna a hátlapon. A normális tartást ábrázoló kép csúnyán át van húzva. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy azért nem jó a hangja, mert takarom az antennát? Kipróbáltam az ajánlott (és rendkívül kényelmetlen) fogást. A minőség javult! De ahogy szisztematikusabban nézegetni kezdtem, hogy a fogás váltása hogy hat a minőségre, már nem volt ennyire egyértelmű az együttjárás . Hát ennyit nem ér a fém hátlap (igazából nem ér semennyit sem): egyéb forrásokból is úgy tudom, jelentősen árnyékolja az antennát. A hangja tehát alkalmas az emberi beszéd közvetítésére, de az eddigi készülékeim közül egyértelműen a leggyengébb.

Az sms és jegyzet írás rendben van; a prediktív szövegbevitel életszerű ajánlatokat ad, és hajlandó tanulni, a gombokat pedig tényleg öröm nyomogatni. A # gomb hosszú lenyomásával lehet néma üzemmódra váltani. Visszaváltáskor azonban véletlenszerűen választ egyet az egyébként szégyellnivalóan fantáziátlan csengőhang repertoárjából, és azt mondja: mit szólnál mondjuk ehhez? A tárgyalás, utcai, stb. előre programozott stílusokkal nem vagyok hajlandó pöcsölni: a telefon vagy szóljon, vagy ne szóljon. Hát most szól.

Ehhez hasonló magánakció, hogy hiába állítom be, hogy kezdjen el csengetni a megadott hangerővel, és folytassa, amíg vagy nekem vagy a hívónak el nem fogy a cérnája. Ehelyett az összes beállítás esetén halkan indul, és folyamatosan növeli a hangerőt. Ezt alkalmazza az érkező sms jelzésére is, ami praktikusan egy hallhatatlan kis ciripelést jelent, ugyanis ott nincs következő kör, aminél emelhetné a tétet. Ostoba, erőszakos, kártékony hiba.

Rádióállomásból húszat tud, meg is keresi őket önállóan. Nekem pl. 17-et talált, úgyhogy hármat meghagyott sistergőnek, de át nem ugorná őket semmi pénzért. Az állomásokat elnevezni nem lehet (igaz, nem is érdemlik meg). Kedvenc rendszerüzenetem is ehhez a funkcióhoz kapcsolódik. Ha csak úgy megpróbálom elindítani a rádiót, azt írja ki, hogy "Csatlakoztasson egy tartozékot". Milyet? Gyöngyház hátlapot bazmeg? Persze lehet tudni, hogy a fülhallgató kell neki, mert annak a zsinórja szolgál antennaként is, mivel ugye a fém hátlap a belső antenna vérét szívja.

Az mp3 lejátszó kedvéért vettem az eredeti 128MB-os micro SD kártya helyett egy 2GB-osat; ez a maximális méret, amit kezelni tud. Egyszerűen összekötöm egy USB kábelen keresztül a számítógéppel, és feltöltöm rá a kívánt zenéket. Ez amúgy elég lassan megy. Egy album mondjuk 2 perc, ami ujjal dobolva soknak érződik, ha pedig egy komolyabb minőségű, 70-80 perces anyagot töltök rá, már 5 percre is szüksége lehet. Teljesen felesleges könyvtárakat tölteni rá, mert azokat ugyan szépen meg tudom nézni, de lejátszani - abból a nézetből - nem. Ahonnan le tudom játszani, ott nem látszanak a könyvtárak, csak az ömlesztett zene. Magyarul a fájlneveket kell ahhoz rendberakni, hogy valamiféle sorrendet lehessen tartani. Márpedig 2GB-nyi, DVD-re kimentett fájlnevet nevezgessen át a gépen, majd továbbítsa a telefonra, akinek két anyja van. Én biztos, hogy a folyamat közben kárt tennék több informatikai eszközömben is.

Ami a zenehallgatást illeti, alapvetően csalódott vagyok. Az eredeti kártyájára hiába került új zene, fogalma sem volt róla, kézzel kellett frissíteni. Az új kártyával valami miatt nincs ilyen gond. Nem értem, hogy mi az oka, de mivel a változás pozitív irányú, nem is igazán érdekel. Jó pont, hogy a beállított hangerőt megjegyzi, és külön kezeli a beszélgetés hangerejétől. Rossz pont, hogy ez a hangerő szarra sem elég. Állandóan tízesen járatom, de simán hallom, hogy mi történik körülöttem. Márpedig én szeretem magamra zúdítani a zenét, bevezetni az agyamba. Eme ostoba funkció létezésének nyilván az a célja, hogy halljam a környezetemet, és ezáltal legyek nagyobb biztonságban. Gyűlölöm, amikor helyettem gondoskodnak rólam. Inkább kellene megnyomnom egy plusz OK-t, hogy igen, a saját felelősségemre érdemben szeretnék zenét hallgatni. Akárhogyis, aki ezt kitalálta, abba lőjenek nyugtató injekciót az orgazmusa előtt két másodperccel, nehogy nekem hyperventilálni kezdjen. A fülhallgató mérete nekem sehogy sem jó. Épp hogy megmarad a fülemben, mindig az az érzésem, hogy ki akar esni. Kb. a jetinek passzolhat. A hallgató kis gumipereme elragadó könnyedséggel válik le a peremről. Ma például a csodával határos módon találta meg valaki, de nem jósolok nagy jövőt neki. A jackdugója - a világ magára valamit is adó, 3-as méretűt használó részével szembe menve - 2,5-ös. Azaz, ha ki akarom cserélni egy másik fejhallgatóra, egy átalakítót is újítanom kell hozzá.

A fejhallgató jó kéznélküli telefonálásra is. A rádió vagy az mp3 lejátszás bejövő híváskor megszakad, a nyakamnál lévő gombbal tudom felvenni és letenni, majd a zene folytatódik onnan, ahol abbamaradt. Rádiózás illetve zenehallgatás közben a gomb funkciója a léptetés. Nem érem fel ésszel, hogy hogy lehet az, hogy a telefon funkcióknál pöccre működik, szám vagy állomás léptetésekor viszont nyomorgatni kell, hogy észrevegye magát. Szoftveresen vezérelt kontakthiba?

Egyébként annyira nem vagyok elégedetlen, mint az az utolsó bekezdésekből tűnhet. Egyszerűen csak szeretnék kurva hangosan zenét hallgatni, ahogy az meggyőződésem szerint alapvető emberi jogom!

Ahogy az erdő szélére értünk, mélyet szívott az üde, hűvös levegőből, és olyan hangosan, hogy én éppenséggel erre kaptam fel a fejemet, szinte kiáltott: - De szeretem a természetet! Még szálltak a szavai a haragoszöld lombok felé, mikor az utánuk pöckölt csikk elrepült mellettük.

Rendkívül kártékonynak tartom azokat a dokumentumfilmeket, amik a hatásosság, a szenzáció oltárán feláldozzák a tényeket. Ennél csak az unalmas, zéró empátiával megszerkesztett alkotásokat utálom jobban, amelyeknek minden szava igaz, de ezeket a szavakat csak a beavatottak értik, és nem hogy nem kísérlik meg azokat elmagyarázni, de eszükbe sem jut, hogy arra szükség lehet, vagy hogy tulajdonképpen a dokumentumfilm műfaja létezésének ez lenne az egyetlen oka.

Mindez egy 2005-ben a csernobili baleset környékére látogató magyar kutatócsoportról szóló dokumentumfilm kapcsán jutott eszembe. Ez a film csodálatos példája az akár ölni is képes unalomnak, de nem ez az egyetlen fegyvere: Valami mesteri érzékkel különíti el a közérthető, és a csak szakemberek számára egyértelmű dolgokat, majd az előbbieket részletesen megmagyarázza, az utóbbiakat jobbára sehogy.

Szó van arról például, hogy olyan növényeket keresnek a szennyezett területen, amik Magyarországon is megtalálhatók, hogy össze tudják hasonlítani egyrészt a sugárszennyezettségüket, másrészt azt, hogy minderre hogyan reagálnak:

"Ez egy hazánkban is előforduló növény, a sóska. [...] Közvetlenül ehető növény, főzelékek készítésére, saláták készítésére lehet használni".

Aztán van szó izotópokról, de ebbe nem akarok mélyebben belemenni, mert ez már nyilván a könyökén jön ki mindenkinek:

"Itt van például egy gamma vonalnak a képe, és ennek a centroidjának az energiája - le lehet olvasni a képernyőről, hogy - 59,6 KEV, ami mint köztudott, az americin 241-es izotópjának a gamma vonala. Az americin 241-es izotóp az egy transzurán izotóp, alfa lebomló".

Délután még volt a fejemben valami, egy lezárt partíció, amit nem tudtam olvasni, csak azt éreztem, hogy valami tennivaló van oda feljegyezve. De aztán ahogy hazafelé ballagtam, szinte észrevétlenül megkönnyebbültem, már nem nyomasztott a homályos körvonalú teher.

Tettem-vettem egy kicsit, bár ha őszinte akarok lenni, nem tudok elszámolni az eltelt idővel. Mindenesetre megéheztem. - Akkor csinálok egy lecsót, minek cifrázzam - gondoltam magamban. Ahogy a hagyma helyéhez léptem, rögtön hozzáférhetővé vált agyam elzárt rekesze. Az volt odaírva, hogy: vásárolni.

Kevés dolgot tudtam életemben olyan biztosan, mint azt, hogy én most semmilyen körülmények között nem fogok boltba menni. Úgyhogy megnéztem, mim van.

Fogtam a paprikát és a paradicsomot, felvagdaltam őket, meg hozzá egy kicsit a már megkezdett erőspaprikából. Közben jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy még egy komplett zsömlém is van, meg két tojásom és viszonylag sok tejem. Olajat csordítottam a lábosba, egyszerre beledobtam a paprikát (az erőssel együtt), meg a paradicsomot. Kicsit megemeltem a lángot, hogy kapja meg hirtelen, aztán újra lecsendesítettem, hadd fortyogjon magában. Kapott vegetát és kurkumát, majd észrevettem, hogy szójaszószom is van. Abból is öntöttem egy kicsit, és ahogy visszaraktam volna a helyére, egy hátul rejtőző édes-csípős chili szószra lettem figyelmes. Ebből is tettem bele bőven. Mostanra már kifejezetten jó illata lett, úgyhogy a túlvariálás hibáját elegánsan elkerülve összeforgattam, összerotyogtattam egy kicsit, és belecsaptam a két tojást. Megint elkevertem, lezártam a gázt, és visszatettem rá a fedőt egészen addig, amíg tálcára tettem az első pohár tejet meg a zsömlét, és tányért vettem elő. Tíz percig készült, és négy percet élt.

Még nem végeztem Ambrose Bierce összes novellájával (amúgy - praktikusan - egy kötetbe gyűjtötték őket: Szukits Könyvkiadó, 2003.), de most, hogy A barát és a hóhér lánya cíművel épp végeztem, nem tudom  már megállni, hogy le ne írjam erről az íróról, hogy nem elég, hogy nekem különösen tetsző, cinikus humorba hajló tárgyilagossággal tudott írni olyan dolgokról, amikről az ő idejében nem volt szokás így írni, nem elég, hogy történetei rendre sajátos fordulatot vesznek ahhoz képest, mint amire az olvasó számít, hanem az az elképesztő, hogy olyan ismeretei voltak az emberi természetről, hogy annak a teljes körét meg tudta rajzolni a mennyországtól a pokolig (vagy fordítva) - akár pár oldalon is.

A barát és a hóhér lánya - számomra - pontosan erről szól. Zseniális, ahogy Bierce mindösszesen csak az egyes szám első személyben mesélő főhős szavait használva juttatja felszínre a lelkében és agyában felrémlő kételyt, és ugyanakkor jelet ad az olvasónak azokról az érzésekről, melyeknek a főszereplő saját maga nincs tudatában. Kíváncsi lennék, a különböző olvasók hol veszik észre, hogy egy köríven követik az írót, ami csak egy bizonyos ponton záródhat be.

Már most át tudom érezni, hogy ha majd nyugdíjas leszek, órákon át fogom nézegetni a növényeimet, külön figyelmet szentelve minden apró változásnak. És amikor az órámra pillantok, és előbuggyan belőlem a költőinek induló, de az addigra a felhalmozott bölcsességem által szónokivá nemesedő kérdés, hogy úristen, már dél van?!, majd azt válaszolom magamnak, hogy na és. 

(Vegyük észre a most kibújni készülő új kezdeményt).