Szarul néztek ki mind a ketten. Még épp nem annyira, hogy kettesből se vegyem ki a váltót és továbbguruljak, de majdnem. Egyértelműen be voltak rúgva, és vélhetően a fordulatszámukat is növelték valamivel. 

A csaj nagydarab, ordenáré perszóna, a csávó szürkéskék bőrű, riadt szemű kanveréb – ennek megfelelő csontozattal. Nem tudták rögtön megmondani, hogy hova akarnak menni, a csaj inkább azt firtatta, hogy kedves embernek tartom-e magam. Mondtam, hogy jobbára igen. Ezzel megelégedett, és elpanaszolta, hogy nem mindenki ilyen, mert például az előző sofőr egyszerűen kivágta őket a kocsiból; nincs ma már tisztelet, és kellem az emberekben. 

Már ekkor sejtettem, hogy annak a sofőrnek igaza lehetett, de azért elindultunk. Egy kicsit elbíbelődtek azzal, hogy a célpontot kitalálják, aztán amikor egyenesben voltunk, a csaj elkezdett az eddig néma csávóval foglalkozni. 

Összeszorított fogai között sziszegve vette a nagy levegőket, és az így nyert nyomást ordításra használva kérdezte a srácot, hogy szereti-e, szeretni fogja-e egy perc múlva is, szeretni fogja-e holnap is. Mindeközben irdatlan testével valósággal maga alá temette áldozatát, aki meglehetős sikerrel próbált meg ponttá szűkülni a bal hátsó ajtó fogantyúja táján, és az egész jelenetből csak riadt szeme villant ki időnként, illetve nyöszörgése hallatszott, valamint az, amikor bocsánatért esdekelt – egy számomra nem világos tette, vagy folytatólagosan elkövetett bűne miatt. 

A bocsánatkérés viszont csak még jobban feldühítette a nőt. Rámászott a csávó arcára, és így ordított: Nézz a szemgolyómba! (Look into my eyeball!). De a srác nem mert, inkább hadarva kérte a bocsánatot, meg a kegyelmet, de a csaj ettől lett csak igazán dühös, és azt ismételgette, hogy „unalmas”, akárhányszor a csóka résnyire nyitotta a száját. 

Kérte még a fiút, hogy az adja oda a kibaszott szerelmet, ami jár neki, amit megérdemel, ne a sok szart, meg bántást, amit egyébként szokott, és amit kurvára nem érdemel meg, ne untassa, hanem tegye oda magát most már, és érezze a csaj, de rögtön, hogy  itt komoly érzésekről van szó, de ha inkább verekedni akar a srác, arról is lehet szó. 

Ezen a ponton a figura a pánikroham tüneteit kezdte produkálni – teljes joggal. Bennem is nőtt a feszültség, a domináns lehengerlés és a vergődés már szó szerint a kasztnit rázta, és épp úgy döntöttem, hogy most jött el az idő, hogy én is kivágjam őket a kocsiból, amikor észrevettem a GPS-en, hogy már csak két kanyar van hátra. A jó hír közlésével ki tudtam zökkenteni a nőt. 

Amikor nagyjából megérkeztünk, a nőstényördög kiszállt, és telefonálni kezdett a házszám ügyében, továbbá kiderült, hogy pénz, az nincs náluk. A csávó azt mondta, hogy ő addig a kocsiban marad, hogy lássam, nem akarnak elmenni fizetés nélkül. Egész testében reszketett, és ömlött róla a verejték. Suttogva mondta nekem, hogy a csaj milyen borzasztó (she’s horrible), és hogy gyűlöli. Hát nem tudtam jó szívvel azt mondani, hogy ugyan, ne túlozz. 

Közben meglett a házszám, és az onnan kilépő fickó fizetett is rendesen, de nála kevésbé lelkes embert soha nem láttam még, ahogy a vendégeit mérte végig. Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy erősen nyomasztó volt az élmény. A „családon belüli” erőszaknak olyan esetéről volt itt szó, amiben ha gyerek szerepelt volna, egyértelműen ki kellett volna hívnom a rendőröket. (Az angol domestic violence kifejezőbb ebben az esetben). 

Nem szoktam mások nemi életén morfondírozni, de ebben az esetben nem tudtam kikerülni, hogy a gondolat megtaláljon. Ilyen körülmények között és általános hangulatban elképzelhetetlennek tartok egy karakánul kitartott merevedést, de még ettől függetlenül is (vagy éppen ezért) biztos vagyok benne, hogy a csóka a könnyű sérülésektől a maradandó károsodásig tartó skálán kell, hogy számoljon a következményekkel, de egy rossz pillanatban elsuttogott „bocsáss meg” vagy jajszó akár a halálához is vezethet.