Szűz Mária! – suttogta elhaló hangon Janka néni. Vérágas, álomittas szemeivel a faliórára nézett. Már két óra volt. Késve ébredt az ebéd utáni szunyókálásból. Hirtelen akart felállni, de a térdére kellett támaszkodnia, hogy a karosszék elengedje. Egy kicsit megszédült a gyors mozdulattól, és talán az izgalomtól. – Apjuk! – kiáltotta most már sokkal élesebb, szemrehányó hangon – Ébredj, az Isten áldjon meg! Két óra van!
Az öreg hangosat horkantott, és rögtön felpattant, mint az álmából riasztott tűzoltó, ha mennie kell. – Fogd a porszívót! – sziszegte a felesége – és kezdd a másik szobában, ne itt lábatlankodj! Én addig letörölgetem a polcokat.
Iharos bácsi szaggatottan lélegezve loholt a kamrához, kivette a porszívót, és ahogy csak bírt, lépegetett a kisszoba felé. Nekiállt. A sarkoknál kezdte. Precíz ember volt, nem hagyott ki egyetlen részletet sem, ragyogott minden, amerre csak járt. De az alapos munka megköveteli a maga idejét. Lassan haladt, a percek csak úgy nyargaltak, ő pedig úgy érezte, megbolondul, vagy kiszakad a szíve a helyéről.
Janka néni eközben teljesítőképessége határán egyensúlyozva emelte le egyesével a kis porcelánfigurákat a polcról, letörölte a port róluk, és a polc fáján a környékükről, és visszatette őket a helyükre. Némelyiket meg kellett igazítani, hogy ugyanott és ugyanúgy álljon, mint addig, némelyiknél pedig még csak ezek után vette észre, hogy egy parányi porfoltocska ottmaradt; kezdődött minden elölről.
Ahogy Iharos bácsi átjött a szobába, és Janka néni mögé lépett, az asszony ijedtében majd’ elejtette a játszadozó foxit formázó kis szobrocskát, de csak egyetlen gyilkos pillantást lövellt férje felé: most nincs idő veszekedésre, szemrehányásokra. A férfi ideges, reszkető kézzel bedugta a porszívót, és akkurátus sávokban haladni kezdett vele a szőnyegen. Homlokán izzadtság gyöngyözött.
Egyszer csak hallották becsapódni a lenti kaput. Megdermedtek. Iharos bácsi néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc után leállította a porszívót, és kihúzta a konnektorból. De mielőtt kiléphetett volna a szobából, élesen kattant a bejárati ajtó zárja. Iharos bácsi kővé dermedt ott, ahol volt, úgy, ahogy volt, a kezében a még meleg porszívóval.
Ezt a szégyent nem élem túl… – motyogta maga elé Janka néni, és egy könnycsepp gördült ki szeme sarkából, ahogy tehetetlenül álló férje válla fölött kipillantva meglátta az épp belépő takarítónőt.
