2005-ben két tizenhárom éves lány megállt a vasúti átjárónál, mert piros volt a lámpa. Átment előttük a vonat, ők meg – miközben a jelzés még mindig vörösen égett – elindultak. Csak hát volt még egy vonat, úgyhogy a lányok meghaltak.

A szülők beperelték a vasutat, mivel szerintük nem tettek meg mindent, hogy ezt, és az ehhez hasonló baleseteket megakadályozzák. A bíróság úgy döntött, hogy a szülőknek igazuk van.

Gyakorlatilag az ítélet megszületésének pillanata óta megy egy felhívás a rádióban arról, hogy a vasúti átkelők fényjelzései nem időrabló, hanem életmentő készülékek. A „hangjátékban” a beszélő épp az érvelése magvát készül kifejteni, amikor egy száz fölött elsuhanó vonat zakatolva süvítő hangorkánja nyom el minden más hangot. A narrátor, ahogy a távolodó vonat zaja elhal, a „na erről beszélek” érzést árasztó hangsúlyt hozzáadva fejezi be a mondatát.

Persze a rádió a hírműsorok környékén foglalkozott a témával már korábban is. Ezekből a nyilatkozatokból és beszélgetésekből kiderült, hogy mindenhova az átkelést fizikailag megakadályozó sorompót tenni gazdasági értelemben vett képtelenség. (A kis osztott, átrohanást gátló páros korlát itt is megvolt).

Lehet, hogy másnak is eszébe jutott, de szerintem emellé a felhívás mellé elférne az átkelőkben egy piktogrammal súlyosbított pár szavas kis szöveg arról, hogy irányból biztosan kettő van, de lehet, hogy átszáguldó vonatból is. Piroson ne menj át.

A tragikus eseményt önző módon a magam életére lefordítva nekem az a tanulság, hogy olyan esetekben is eséllyel lehet tenni valamit, amikor az ember reflexből széttárná a kezét, hogy a lányok hülyék voltak, meg a szülők dolga lett volna még jóval korábban, hogy képbe rázzák őket a világ ilyen dolgaival kapcsolatban. Szerintem mindkettő igaz, de ha értékarányosan szeretnénk ítélni, azt kell, hogy mondjuk, hogy a halálbüntetés szankciónak erős.