Nem először sikerült valamit hallás után lejátszanom, de ezúttal mégis minőségileg történt máshogy a dolog. A „hallás után” mondjuk nem azt jelenti, hogy hallok valamit a rádióban, és a refrén harmadik ismétlésénél már együtt játszom, hanem „csak” azt, hogy egyébként ezerszer hallott riffekre rá tudok találni külső segítség nélkül.
Ezt most a „Let Me Put My Love Into You”-val sikerült elkövetnem, aminek számos hozadéka volt. Először is megpróbáltam már százszor, de valahogy nem állt össze, úgyhogy az, hogy ez sikerült, szinte katarzis.
Korábban is kísérleteztem felfelé telibe pengetéssel, de valahogy rárögzültem egy ritmikus képletre, ami a pendítések hosszát illeti, itt viszont egy másfajta arányra volt szükség. Mivel ezt a számot is tökéletesen hallom a fejemben, folyamatosan próbáltam utánozni, és egyre jobban sikerült. Közben arra jöttem rá, hogy talán ez az egyik legnyomósabb érv amellett, hogy végre dalokat kezdjek el megtanulni, mert így bele lehet merülni egy más által teremtett koherens világba, és meg lehet érezni, hogy mi folyik ott, és az ezzel kapcsolatos mozdulatok, ritmusok, időtartamok beépülnek az eszközkészletembe.
Ezen felül rögtön két saját riffel is előálltam, amiket emez ihletett. Ezt is érdekes látni, hogy ez hasonlóan megy, mint amikor olvas, majd ír az ember.
Ettől függetlenül persze a vak kísérletezést, dallam- és ritmuskeresést is folytatom, ami közben szintén érdekes dologra lettem figyelmes. Próbálkoztam valamivel, ami nem akart többre menni egy használható kezdetnél, úgyhogy továbbálltam, de egyre kevesebb eredménnyel. Egyszer csak eszembe jutott, hogy jó, akkor menjünk vissza oda, ahol még jó volt. Ekkor esett le, hogy ilyet nem szoktam csinálni, hanem ha egy ötletből nem lesz semmi relatíve folyamatos próbálgatással, akkor egészen máshol keresgélek.
Azért is szoktam máshol keresgélni, mert igazából elfelejtem, hogy pontosan mit is csináltam korábban. De most emlékeztem. Erről eszembe jutott, hogy tulajdonképpen baromi sok mindenre emlékszem, hiszen a riffjeimet játszom, és fejlesztgetem őket. És ezek mind a fejemben vannak úgy, hogy amúgy szerintem több, mint tíz éve nem próbáltam megjegyezni semmit.
Erről meg az ugrott be, hogy múltkor mentem valakihez, és persze nem emlékeztem a kapucsengő kódjára. Elővettem a telefont, hogy kikeressem korábbi levelezésekből, meghívókból, de nem sok kedvet éreztem a dologhoz. Fel is hívhattam volna a vendéglátót a kapuból, de mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom előszedni a fejemből az információt. Fogalmam sincs, hogyan, de elő is szedtem. Lakáskód, négyjegyű belépési kód, minden stimmelt. Erre a fejleményre nem nagyon találok más kéznél levő lehetséges okot, mint a zenetanulást.
A végén egy újabb, az emberiségnek érdektelen, de nekem óriási lépés. Eddig, ha elrontottam egy riffet, akkor vagy leálltam, vagy tartottam a ritmust, és pár melléhúzás vagy szünet után visszatértem. (Ez utóbbi a javasolt metódus, mert zenekarban egy ilyen helyzet túlélhető, de a ritmusból kiesni és/vagy leállni, halálos bűn). Most az egyik rontásnál, egyszerűen felismertem, hogy az egy másik riffembe vezet, úgyhogy mentem arra tovább. Aztán ezt már tudatosan is elkezdtem csinálni, és ha az egyiket eleget pengettem, szépen átcsúsztam egy másikba, és így tovább. Amik eddig ösvények voltak a fejemben, amiken vigyázva, a lábam elé nézve lépdeltem, azok most kezdenek kis útrendszerré tágulni, valamik elkezdtek összeérni, és biztos vagyok benne, hogy ez is olyasmi, amit majd az improvizálásnál lehet használni.
