Miután az ikrek kicsit nagyobbak lettek, a Tánczos házaspár átköltözött a cselédszobába. Az apró helyiségben épp csak a franciaágy fért el, még arra sem volt hely, hogy oldalt szálljanak le róla; előre kellett kimászni belőle. Ehhez képest – első pillantásra – fellengzősnek tűnhetett, hogy a parányi szobának két ajtaja volt közvetlenül egymás mellett. Ráadásul mindkettő a konyhára nyílott. (Eredetileg kamra lehetett a sarokban, de hogy ez tényleg így lett volna, arra Böbe dédmama sem elékezett). 

Alig pár hetet töltöttek új (ne túlozzunk) hálófülkéjükben, és István furcsán kezdett viselkedni. Hangulatemberré vált. Egyik nap nevetett, és pár centivel a föld fölött járt, mindenkihez volt egy kedves szava, álmodozott, közös programokat szervezett – és kissé szétszórt volt. Másik nap alig beszélt, ha mégis megszólalt, épp rendre utasított valakit, hidegen elmagyarázta neki, hogyan kell viselkedni, minek hol a helye, mi helyes, és mi nem az. 

Ezek a napok kiszámíthatatlanul követték egymást, soha nem lehetett tudni, hogy egy vidám után egy szigorú következik-e, vagy hogy bármelyik kitart-e egy hétig, vagy hamarabb az ellenkezőjébe fordul. Mindegyik variációra volt példa. 

Mondanom sem kell, hogy a családnak jobban esett István feldobott állapota, és szenvedtek a rigorózus napokon. De a férfi munkahelyén éppen fordított volt a helyzet. A vidám kollégát gyanakvással méregették, szúrósabb szemmel vizsgálták munkáját, és ami azt illeti, találtak is hibát benne bőven. A borús napokon oly precíz, kitartó és lelkiismeretes szakember nemtörődöm, pontatlan álmodozó volt a vidám napokon. 

Ez így ment majd’ egy évig. Aztán feltűnt Erikának, hogy a kutya minden reggel feszülten várja, hogy gazdája felkeljen és kilépjen a szobából. Azaz nem is várt a kilépésig, már a kilincs lenyomásakor tudta, hogy milyen nap következik: Vagy örömmel csóválta a farkát, vagy rögtön elkullogott az előszoba felé. Soha, egyetlen egyszer sem tévedett, mindig eltalálta gazdája aznapi hangulatát. 

A feleség módszeresen figyelni kezdte, hogy mi történik (ő már mindig fent volt, és a gyerekekkel foglalkozott, és kávét főzött, mikor férje kikecmergett a szobából), és észrevette, hogy minden attól függ, hogy István melyik ajtón jön ki. A volt kamraajtó volt a vidám, a szobaajtó a borús nap okozója. 

A dolgot megbeszélték, és elhatározták, hogy ezentúl István oda fog figyelni, hogy hol jön ki, nem csak úgy kitámolyog, ahogy mindig is szokott, szinte begyógyult szemekkel tapogatva egy kilincs után, bármelyik után, ami a keze ügyébe akad. 

Úgy döntöttek, hogy a hétköznapokon a szigorú, hétvégeken és ünnepnapokon pedig a vidám ajtón fog kijönni. Így a munkahelyén (ahol eddigre jelentősen romlott a megítélése) helyt állhat, otthon pedig (ahol eddigre jelentősen romlott a megítélése) örömet és boldogságot hinthet szét szerettei között. De nem ez történt. A borús napokon szinte dühöngővé változott, a várva várt hétvégékre pedig kezelhetetlenné, szinte veszélyesen eufórikussá. 

Dönteni kellett, és ebben a káoszban nem látszott más út, mint a rendet, a kiszámíthatóságot választani. A kamraajtó elé polcot állítottak. 

István komolyan odafigyelt arra, hogyan viselkedik, és valamelyest magára is talált. A munkahelyén újra javult a megítélése, otthon pedig legalábbis jobb volt, mint amilyen a sötét hétköznapokon lenni szokott. De a megnyugodni látszó felszín alatt István lelke nyugtalan volt. Éjszakánként – anélkül, hogy felébredt volna – a vidám ajtó kilincsét kereste a polc mögött, körmeit a könyvek alatt a fába vájta, és zokogott. Felesége ilyenkor gyengéden felébresztette, és visszakísérte az ágyba (azaz leültette a szélére, és együtt beljebb másztak). 

Júliusban aztán a vidám ajtót befalazták, és egy bohócokat ábrázoló képet akasztottak a helyére. István alvajárásai abbamaradtak, megnyugodott, a munkahelyén teljesen rendeződött a helyzete, csak a családra ereszkedett valami szomorkás hangulat annak ellenére is, hogy – István odafigyelésének hála – megint sok programot szerveztek maguknak, és annyi időt töltöttek együtt tartalmasan, amennyit csak lehetett. 

Szeptemberben elhatározták, hogy elköltöznek egy másik, tágasabb lakásba. Lehetőleg olyanba, ahol a hálószobának két külön ajtaja van.