Én alapvetően olyan vagyok, hogy ha valami nem megy viszonylag hamar elég jól, akkor azt hipp-hopp hagyom a francba. Az embernek bizonyos dolgokra jobban van érkezése, mint másokra; a legtöbbször tehát ez előbbieknél köt ki.

Az utóbbi években azonban kénytelen voltam észrevenni, hogy évtizedes „jól bevált” megközelítésem a továbbiakban egyszerűen nem fog működni. Soha nem törődtem azzal, hogy fogalmam legyen róla, merre megyek, hol vagyok éppen: vagy bejáratott útvonalon mentem, vagy volt, aki megmondja, hol merre kanyarodjak. Ez taxisofőrként nem életszerű, úgyhogy kénytelen voltam az agyamnak ezt a lezárt részét leporolni, és csoda ugyan nem történt, de annyi mégiscsak, hogy fejlődött a tájékozódási képességem, és már vadidegen helyeken is van legalább valami homályos fogalmam arról, hogy épp merre lehetek ahhoz képest, ahonnan elindultam.

Ugyanígy soha nem számoltam, ha nem volt muszáj, de magamat is meglepve mégis úgy döntöttem, a fuvarok bevételét már napközben kummulatíve fejben összegzem, és írom egy füzetbe. Ezen a területen végképp nem történt csoda (többször hibázok egyet-kettőt a teljes munkaidő alatt, mint nem), de ezen túl tudom tenni magam, és főleg arra gondolok, hogy legalább erőltettem egy kicsit az agyamat.

Nemrég vettem észre, és ez talán összefüggésben van az előbbiekkel, hogy a hétköznapi rutinjaimba beleivódott egy csomó mozdulat, amit bal kézzel csinálok, pedig jobbkezes vagyok. Kávét öntök, zárakkal babrálok, akár telefont nyomkodok, stb.

Idáig kellett eljutnom ahhoz, hogy egy régi bevésődésemet újragondoljam. Azt ugyanis, hogy sajnálom, hogy soha nem tanultam meg zenélni, de hát most már mindegy, az ilyesmit gyerekkorban kell elintézni.

Emlékszem, hogy voltam zongora közelében, sőt, volt egy kis billentyűs-fúvós hangszerem (sejtelmes sincs, mi lehetett a neve), de mivel csak úgy nem tudtam semmi örömet csiholni belőlük, nem törődtem velük.

Nemrég viszont egyszer csak belém hasított, hogy meg fogok tanulni zenélni. Eljátszottam a gondolattal, hogy a születésnapomra meglepem magam egy gitárral, és már előre örültem, hogy milyen jól fogok szórakozni, meg hogy milyen jót fog tenni az agyamnak, hogy majd biztos hatással lesz más mentális képességeimre is, meg ehhez hasonlók.

Aztán eljött a kitűzött időpont, és szinte észrevétlenül belenyugodtam, hogy ez egyelőre várat magára, majd ha több időm és kevesebb dolgom lesz, akkor a tettek mezejére lépek. De egy hét késéssel beugrott, hogy ez baromság, és megrendeltem a gitárt.

Mivel pengetőt csak később jutott eszembe rendelni, plusz lassabban is jött meg, először csak ujjbeggyel pengettem, majd – és erre nagyon büszke vagyok – egy lejárt edzőterem-belépőkártya sarkát vágtam le, és azzal.

Aztán az derült ki, hogy csak úgy hallás után nem fogom tudni behangolni a gitárt, úgyhogy egy kis elektronikus ketyerét is rendeltem, ami pont erre való. Amint ezzel megvoltam, kiderült, hogy létezik ugyanez ingyen, telefonra tölthető változatban is. Plusz kell még egy másik bizbaz, ami a ritmust adja, az is úton van már.

A gitározás maga istentelenül nehéz. Ha a golfozásra mondják, hogy ott egy labdát kell egy valószínűtlenül kis lyukba juttatni egy erre alapvetően alkalmatlan eszközzel, akkor így elsőre a gitár ennek hangszeres megfelelőjének tűnik.

Az ügyetlenebbik kezemet egészen ki kell csavarnom, majd az így kapott természetellenes tartásból effektíve használnom kell az ujjaimat úgy, hogy pontosnak is kell lennem, és erőt is ki kell tudnom fejteni. Jobbára úgy nézek ki „gitározás” közben, hogy elkerekedett szemmel nézem pl. a kisujjamat, ahogy középen hajlania kéne, hogy rendesen le tudjam fogni a húrt úgy, hogy a szomszédosra nem tehénkedek rá elnémítva azt, de a kisujjam nem hajlik, mert mire sorra kerül, már a többiek is úgy meg vannak erőszakolva, hogy a kezem gyakorlatilag mozgásképtelen.

Az első youtube-os oktató azt mondta, hogy amíg nem megy vakon és gondolkodás nélkül az a teljes nyakon, hogy sorba rakosgatom az ujjaimat mindig újabb helyen lefogva a húrt, majd ugyanígy végig a következőn, le a legvékonyabbig úgy, hogy a korábban letett ujjaimat helyben tartom, és mindig csak a soron következőt mozdítom, addig ne is álmodjak másról.

Ezt csináltam egy darabig, de nem jutottam messzire, illetve észrevettem, hogy meló után gyakorlatilag használhatatlan vagyok, reggel viszont általában jobban megy, mint előző nap. Persze rendkívül parányi előrelépésekről beszélünk. Száz szónak is egy a vége: nem látszott, hogy ebből valaha valami lesz.

Ekkor szerencsére kaptam egy tippet (Kösz, Kiwicake) egy másik online tananyagra, ami az előbbi ügyességi gyakorlatok helyett a zenélésben közvetlenebbül használható fogásokra koncentrál. Azóta megtanultam lefogni a D, A és E akkordokat, és már a köztük való váltás is elő- előfordul, hogy egész simán sikerül.

Az ujjhegyeimben folyamatosan olyan érzés van, mint ha fagyási sérülésből lábadoznék, kivéve, amikor gyakorlok, mert akkor konkrétan fáj. Így egyelőre addig gyakorlok, amíg fizikailag képes vagyok rá (és ez nem tart sokáig), azaz a sajgó ujjhegyek, és a kifordult pozícióban bemerevedő kéz összjátéka el nem lehetetleníti a pontosság és az erőkifejtés kettősét.

Magyarul a kis csalással (ügyességi gyakorlat átmeneti hanyagolása) együtt is lassan haladok, de valamilyen rejtélyes oknál fogva ez nem veszi el a kedvemet, sőt: napközben alig várom, hogy a kezembe vegyem a gitárt.