Úgy látom, hogy az emberek itt is stiklizgetnek, hazudoznak, próbálják elpalástolni és megúszni a dolgokat – csakúgy, mint nálunk. Van viszont egy fontos különbség. Míg Magyarországon egy autónepper nyugodtan az arcába nevet annak, akit átvert, itt mindenáron el akarják kerülni, hogy a morális alávalóság bizonyítást nyerjen.
Először vettünk egy autót az eBayen – mint közben kiderült – itt élő lengyelektől. Az átvételnél az esőérzékelős ablaktörlő rendíthetetlenül és megállíthatatlanul törölni kezdett. Az eladó páros férfi tagja oda is ugrott, és megnyálazott ujjbegyével megsuvickolta az érzékelőt. Azt mondta, biztos valami légypiszok volt ott, előfordul az ilyesmi. Az ablaktörlő – miközben a bajuszkapcsolóját is csavargattuk – végül megállt. Megvettük a kocsit, majd a probléma újra előjött, és nem lehetett megállítani többé. Azt is észrevettük, hogy az ablaktörlő gumija le van szakadva, tehát a hiba fennáll egy ideje.
Telefonáltunk, hogy orvosolják már ezt a bakit, mert a hirdetésben az szerepelt, hogy minden rendben van a kocsival. Előhozakodtak az „akkor miért vetted meg” dumával, és azzal kezdtek vádolni, hogy majd biztos minden szirrel-szarral hozzájuk fogunk futni, pedig áron alul vettük a kocsit. Amikor kiabálni kezdtem a telefonban, az akkor volt, amikor azzal kezdtek fenyegetőzni, hogy megírják az eBayen rólunk, hogy ún. idővesztegetők vagyunk.
Erre mondtam nekik, hogy egy csaló szájából nincs súlya ezeknek a szavaknak, és állok elébe, írja meg, amit gondol, meg én is megírom, hogy mi történt valójában, aztán versenyezhetünk, hogy az idővesztegető vagy a becstelen a kínosabb címke. Kijavították a hibát (egyébként egy fiatalabb márka- és típustársból oldották meg okosba’), és rákérdeztek, hogy akkor ugye pozitív visszajelzést fogunk adni róluk. Mikor ezt megtettük, ők is pozitívan nyilatkoztak rólunk.
Na de ők itt élő lengyelek voltak. Nézzük az angol változatot. Vettünk egy másik autót is. Relatíve sokat fizettünk érte, és messze utaztunk, mert jó állapotban volt, keveset futott, és a helyszínen az eladó is szimpatikus figurának tűnt. Sajnos elsiklottam egy lefulladás fölött, amiről azt gondoltam, hogy valamit én rontottam el, illetve voltam olyan ostoba, hogy nem néztem meg az olajat sem. Amúgy minden rendben lévőnek tűnt.
Egy hét használat után azonban egyértelművé vált, hogy a lefulladás a kocsi már meglévő hibája volt, ami az idővel egyre súlyosbodott, és eljutott odáig, hogy miután már meleg motorral is produkálta, már beindítani sem lehetett. Szépen lefilmeztem mindent, ahogy a hibát produkálja a kocsi, és elküldtem a fickónak, hogy mit szól hozzá, szerinte hogyan oldjuk meg a dolgot. Közben arra is rájöttem, hogy a légkondi sem működik, és gyakorlatilag nincs olaj sem a teknőben.
A figura azt állította, hogy nála még minden a legnagyobb rendben volt, és szerinte csak valami banális hibáról lehet szó, mint pl. az üzemanyag szűrő eltömődése. Én viszont beszéltem pár szervizzel, és egybe el is vittük. Az derült ki, hogy egy rohadt drága alkatrész a hibás, a lefulladási hajlam pedig úgy erősödik, ahogy a hibás turbó felzabálja az olajat a motorból. A javítás kb. az autó árának a negyede lett volna. Ragaszkodtunk hozzá, hogy visszakapjuk a kocsi árát, ő meg vigye innen az autót, ahova akarja.
Elég sok huzavona közben azt találta írni (ugyanis megkértem, hogy írásban kommunikáljunk – hogy majd mindezt felhasználhassam, amikor jogi útra terelem a nézeteltérésünket), hogy nincs igazam, amikor azt írom, hogy a kocsi nem mozgóképes, mert ha van benne elég olaj, akkor el fog az menni odáig, ahol vettük. Magyarul tisztában volt a hiba-együttes természetével, csak azt vétette el, hogy a törvényben meghatározott tizennégy nap nálam a hosszú hazaúttal és a futárkodással együtt elég megtett mérföldet jelent ahhoz, hogy a hibák egyértelművé váljanak. Ha tíz mérföldnyire laktam volna, és csak munkába vagy vásárolni jártam volna a kocsival, másfél hónap is eltelhetett volna, és a nepper már nyugodtan széttárhatta volna a kezét.
Végül – mindvégig tagadva, hogy rosszhiszemű lett volna – visszavette a kocsit, és az útiköltségünkhöz való hozzájárulását megpróbálta úgy beállítani, mintha jófejségből fizetné egy ebédünket. Azt is hangsúlyozta sokszor, hogy neki csak kijavítani kellene a kocsit, visszavenni nem, és ő most úriember. Jeleztük, hogy nálunk ő nem számít úriembernek, és látszott rajta, hogy ez valódi veszteség a számára.
Pizzakihordás közben is előfordulnak – ennél persze jóval kisebb kaliberű – esetek. Eddig vagy négyszer-ötször futottam bele olyan helyzetbe, hogy a kezembe borítottak egy marék aprót azzal, hogy ki van számolva. Én meg általában nem számolom meg, mert lusta vagyok, illetve egyszerűen mert nehéz a zsákkal, az övtáskával és a széllel összehangolni a dolgot. De a kocsiba visszaérve időnként elfog a rossz érzés, és mégis megszámolom, amit kaptam (és egy külön zsebbe tettem). És időnként ki is derül, hogy helyes volt a megérzésem.
Ilyenkor mindig ugyanaz történik. Felhívom az ügyfelet, aki nem elérhető többé. Hangpostán van, vagy nem veszi fel. Egy-egy ilyen esetben ugyan nem komoly pénzekről van szó, de egyrészt garasos vagyok, másrészt elvi kérdés számomra, hogy nem fizetek bele idegenek pizzájába. (Olyan előfordul, hogy egy diáknak hibádzik pár penny, miután az összes pénzét előkotorta, én meg rálegyintek, hogy ezen ne akadjunk fenn).
Amikor végül mégis sikerül elérnem az elkövetőt, mert például egy lakó mögött bejutok a házba, és nem számít rá, hogy én leszek az, aki kopogtat, akkor mindig nagyon nagy a meglepetés, de vita nincs igazán, és pár pillanat múlva odaadják a hiányzó összeget – borravalóval megfejelve. Ha ez nem lenne, még élne bennem a gyanú, hogy egyszerű tévedésről van szó, de aki először kiszámolja a pénzt, az másodszor is csak pontos akarna lenni. Aki ilyenkor borravalót ad, az kompenzál, az a becsülete kármentését végzi.
Volt egyvalaki, akit sehogy se sikerült elérnem. Harminc pennym bánta. Hívogattam (ki volt kapcsolva két perccel azután, hogy telefonon szóltam neki, hogy megérkezett a pizzája), és a diákszállásra sem jutottam be, csak az udvarig. Küldtem neki egy sms-t – nem annyira a harminc penny miatt, mint inkább azért, hogy elmondhassam magamnak, hogy nem adtam fel. Na, erre az sms-re éjjel kettőkor jött is egy válasz. Így szólt: „R U OK?” Nem bazmeg, nem vagyok OK, megírtam az sms-ben, hogy mi a gondom, ez nem válasz rá, csak egy ügyetlen kísérlet arra, hogy ne tűnj úgy, mint aki elsunnyogott. De hát úgy tűnsz. Végül annyit írtam neki, hogy rá se rántson, nem fogok odaautózni hozzá ennyi pénzért. Ebben megnyugodott.
