A férfi zömök, erős csontú volt. Napcserzett bőre is mintha vastagabb lett volna az átlagosnál. A festő ezzel együtt semmi igazán feltűnőt, semmi igazán különöset nem látott rajta. Csak a fülét. Oldalnézetből keskenynek mutatkozott, ami még hosszúkásabbnak tüntette fel valós arányainál. A kagyló csak egy egészen kis örvénylő lyuk volt olyan fekete szőrerdővel, mint egy, a szétfröccsenés pillanatában örökkévalóvá vált olvadt szurokgömb. A szőrszálak aztán feljebb kúsztak végig a porc mentén, hogy a fül tetejétől kicsit lejjebb szinte láthatatlanul finom, színtelen pihéknek adják át a helyet. A fül felső vége leginkább egy kovács hüvelykujjához hasonlított – persze köröm nélkül. Hihetetlenül vaskos volt annak ellenére, hogy bizonyosan nem birkózástól lett ilyen. Ez a fül nem síkidom volt, hanem a magának megkövetelt kis tér teljhatalmú ura. Ez a fül tele volt anyaggal, tele volt életerővel. Meg kellett volna tapintani, meg kellett volna szorítani, de a megbabonázva bámuló festő csak arra tudott gondolni, hogy ha életszerűen megfestené (márpedig életszerűen kell megfestenie), ahogy a tulajdonosán nyugszik, azt fogják mondani róla, hogy nem ért a hivatásához: még egy normális fület sem tud ábrázolni. Ahogy erre gondolt, felháborodott. Nem azon, hogy őt hozzá nem értőnek titulálnák, hanem azon, hogy ez ne lenne egy normális fül. Nagyon is normális, sőt több, nemesebb annál! Újra a férfire nézett, és hirtelen megvilágosodott előtte, hogy ez az ember nagy valószínűség szerint tudatában sincs annak, hogy mit visel, vagy ami még rosszabb, még talán szégyelli is különös testrészét, vagy legalább a múltban valamikor restelkedett miatta. Száz szónak is egy a vége: mindenkivel szemben az lesz a legméltányosabb, ha levágja ezt a fület a bitorlójáról, és mielőtt megajándékozná az őt megillető szabadsággal, lefesti vaskosnak, szorítanivalónak, büszkének és szabadnak.