Hajnalban gyalogoltam hazafelé a főutcán. Egyszer csak, anélkül, hogy hátrafordultam volna, megéreztem, hogy valaki figyel, valaki jön mögöttem. Hátranéztem. Egy férfi volt az. Engem nézett. Arca kifejezéstelen volt, de a tekintetében volt valami a ragadozók kíméletlenségéből. Úristen – gondoltam. Mióta jöhet mögöttem észrevétlenül? Ideges lettem. Nem akartam többet hátranézni, csak hallgattam a lépéseit. Súlyos, szinte rengő léptei voltak. A távolság – úgy hallottam – elkezdett csökkenni közöttünk. Megköszörülte a torkát, és egyszerre meghallottam, hogy még közelebb van, mint az előbb volt, amikor észrevettem. Úgy tűnt, talán mondani akar valamit. Meg akar szólítani. Biztos ezért krákogott. Mit akarhat? Nem jó ember, nem akarom, hogy hozzám szóljon, nem akarom, hogy a közelembe érjen! Félni kezdtem. Meggyorsítottam a lépteimet, amennyire csak tudtam, de futni nem akartam, mert tudtam, hogy ha futni kezdek, az a vég kezdete, akkor biztosan üldözőbe vesz, és gyorsabb nálam, erősebb is, és az a tekintet… Éreztem a hátamon. A levegőm fogytán volt, a szíven ki akart ugrani a torkomon át, az az ember pedig egyre közelebb ért! A pánik kerülgetett, de erősnek kellett lennem. Befordultam a sarkon, fogalmam sincs, hogy hová, csak be, el innen, hátha továbbmegy egyenesen. De nem! Ő is befordult. Futni kezdtem, de két lépés után megembereltem magam, és csak mentem tovább, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve az egyik kaput belöktem, és egy lendülettel bementem rajta. Ha zárva lett volna a kapu, biztos, hogy elvesztem a fejem, és a rémület maga alá gyűr. Átloholtam a kapuszínen, ki az udvarra, és a fal mellett megálltam. Kapkodtam a levegőt, sikítani szerettem volna, de nem mertem, nem jött ki hang a torkomon. Hallanom kellett, hogy utánam jött-e. Nem hallottam semmit. Továbbment. Összeroskadtam a fal mellett, és zokogni kezdtem.

***

Hajnalban gyalogoltam hazafelé a főutcán. Egyszer csak minden előzmény nélkül egy nőt vettem észre magam előtt. Hol lehetett eddig? Itt kellett lennie előttem, de csak most vettem észre. Ő is hasonlóképpen lehetett, mert hátranézett, de csak egy futó pillanatra, aztán többször nem is. Valahogy furcsa volt. Én elég gyorsan gyalogolok (főleg ilyen időben, amikor a mozgással fűteni is kell magamat), de ez a nő majdhogynem tartani tudta a tempót. Feltűnt, mert alig tudtam a közelébe érni. Néha már azt hittem, hogy elkezd futni. Pár méterre lehettem, amikor befordult a sarkon, pont a mi utcánkba. Itt megint az az érzésem volt, hogy szinte rohanni kezd. Biztos túl akart lenni ezen a kellemetlen hajnali megpróbáltatáson… Olyan erővel lökte be a négyes számú ház kapuját, hogy azt hittem, kiszakad. Megálltam a kapu előtt. A halovány izzófénynél alig láttam, így inkább csak a cipője kopogását hallottam, aztán az is elnémult. Megráztam magam. Miért is állok meg egyáltalán? – kérdeztem magamtól, és gyorsan hazasiettem a nyolcas számba, és csak ledobáltam a ruháimat, és máris bebújtam a takaró alá. Talán valami új szomszéd… Majd legközelebb, ha úgy jön ki a lépés, mondjuk egy ilyen hajnali hazaséta alkalmával, megszólítom… Ezzel a kellemes gondolttal aludtam el.