A gimnázium után – az ott történtekkel tökéletes összhangban – nem vettek fel rögtön az egyetemre. A vendéglátóiparban tett rövid, egynyári kirándulás után – gyakorló tériszonyosként – az ipari alpinizmus felé fordultam.
Az első munkám egy ismert áruház külső homlokzatának festése volt. A kötelet egy slagból vágott kis alátét óvta attól, hogy telt, pengő hang kíséretében szakadjon szét a tető éles bádogpárkányán. Beülőben ugyan, de mégiscsak egy deszkán ülve ereszkedtem le az épület oldalán, és annyira rettegtem a természetellenes helyzettől, hogy végig se tudtam gondolni, mennyire nincs ésszerű magyarázat arra, amit csinálok.
Hogy mit csinálok, arra egy tágabb összefüggésben sem volt egyértelmű magyarázat, ugyanis az áruház homlokzatának felülete olyan zománcfélével volt bevonva, ami szükségtelenné tette a festést, csak mosni kellett volna. De a fővállalkozó, akinek az egyik alvállalkozójának voltam én az egyik alvállalkozója, meggyőzte az ottani beszerzésekért és/vagy karbantartásért felelős vezetőt, hogy az a legokosabb, ha az áruházat egy-két évente mégiscsak lefestik. A rám eső munkát becsülettel elvégeztem – egy olyan szakaszon, amiről később kiderült, hogy a megállapodásban nem szerepelt.
Az itt szerzett tudással felvértezve egy házközösséget (mai szakkifejezéssel lakóparkot) vettünk célba. A lépcsőházak vonalában – szerencsétlen módon – fával dekorálták az épületet. A nap által halottra szívott lécek ránézésre fejenként képesek voltak elnyelni fél-háromnegyed liter Xyladekort.
Felmértük hát az épületegyüttest. Ezt a részt nagyon élveztem. Felugrottam a beszögellésbe, kopogtattam a fát, a legkülönbözőbb szögekből néztem a fény esését, és rendszeres időközönként bólintottam egyet, látszólag csak úgy magamnak, hogy igen, világos, ezerszer láttam már ilyet. Valójában a minket kísérőnek játszottam meg magam olyan hatékonyan, hogy szinte magam is belerészegültem, és már-már elhittem, hogy a szakma profi, még épp a kiégés előtti csúcson tündöklő, szakavatott művelője vagyok.
A kis bemutató után a megrendelő képviselőjével, Dr. Árvay Tíborné Dr-ral találkoztunk. Kemény tekintetű, egyenes hátú, ősz, feltupírozott hajú hölgy volt. Olyan benyomást keltett, mint egy büntetőjogász, akinek kedve és jogosultsága van az ítéletet annak kihirdetése után azonnal végrehajtani. Ő csak annyit mondott magáról, hogy még a férje is jogász. Mi biztosak voltunk benne, hogy szintén büntető.
A Tíbor hosszan ejtett í-je úgy vágott belénk, mint a kígyó méregfoga a rémülettől bénult egérbe. Miénk volt a szó. Kezdtük, hogy mennyi mindennel foglalkoztunk már, milyen alkalmasak vagyunk a feladat elvégzésére, de Dr. Árvay Tíborné Dr. csak félig lehunyt szemmel, dögletes unottsággal, de feszes tempóban ismételgette, hogy igen, igen, újra és újra kérdőn felsrófolva a hangsúlyt, hogy mikor mondunk már valami érdemlegeset.
Eredetileg nem terveztünk érdemlegeset mondani, de az egyre feljebb kúszó hangsúlyokból úgy éreztük, még két frázis már nem fér bele. Kicsit megakadtunk. Erre ő kérdezte, hogy mennyit szeretnénk kérni, és hogy mi a jogi hétterünk. Az első kérdés elől még könnyű volt kitérni azzal, hogy azt majd az ajánlatban megmondjuk, de a második kérdésre adott válaszunk alatt, miszerint egy nagyobb, de lazán szerveződő, egyéni vállalkozókból álló konzorcium tagjai vagyunk, már a hazugság lehetséges jogkövetkezményeinek brutális képei kezdtek elszabadulni bennünk.
Dr. Árvay Tíborné Dr. hidegen belenézett az agyunkba, és kurtán megköszönte a látogatást: várja az ajánlatot. Nagyjából ki is számoltuk, hogy ekkora összfelületre, ami így issza a nedvességet, ennyi anyag kell, és hármunknak a dolog eddig és eddig fog tartani. Szerintünk. Az időszükségletet megszoroztuk kettővel, az árat néggyel, és formailag gyönyörű ajánlatot szerkesztettünk figyelve arra, hogy elkerüljük a lapos stílusra utaló szóismétléseket, és hogy a dokumentum tagolása igényességről és a konceptuális gondolkodás képességének magas fokáról árulkodjon.
Minden igyekezetünk ellenére a munkát végül valaki olyan kapta meg, aki egy kockás papírra írta a miénknél kétszer olcsóbb ajánlatát ceruzával, ákombákom betűkkel, és olyan kifejezésekkel terhelve, mint például telibe mázolni. Ha jól emlékszem, valami faipari szakmunkás volt.
