Szeretem előre eltervezni a dolgokat, aztán kipróbálni, beépíteni a tapasztalatokat, és az így tökéletesített módszerrel továbbmenni, amíg még jobb ötletem nem támad. Az edzőteremben az így kimódolt menetrendet nem mindig sikerül tartani, úgyhogy rugalmasnak kell lenni, át kell csoportosítani.
A bicepsz nem kerülhet a tárogatás elé, a váll nem előzheti meg a tricepszet, a fekvenyomásnak rögtön a futás után kell jönnie (aminek pedig feltétlenül a kezdőgyakorlatnak kell lennie), mert ez viszi el a legtöbb energiát, ráadásul kifárasztott vállal és/vagy karokkal már nem megy.
Jó lenne a fekvenyomás után túlesni a combon, aztán az így közben egérutat kapott mellekkel tárogatni egyet, majd bicepsz, tricepsz és váll, hogy következhessen az ülve, megtámasztott mellkasom felé húzott hátgyakorlat nyomában rögtön a nyak mögé húzottal, hogy a csigolyáimat nyújthassam egy kicsit, ami – a lábhajlítás és vádli után közvetlenül – meghálálja magát, amikor a hasizmok következnek, hogy pár gerincvédő trükk után végül hazabotorkálhassak.
Ma a fekvenyomás után a lábgépen egy érdemtelen koraötvenest találtam. Hörcsögként hordott minden húszas súlyt a gépre, majd megkapaszkodott, fejét hátravetette, és erős vicsorgás közben, épp csak jelzésszinten behajlította a lábát egy kicsit, majd ezt ismételgette. Azaz tökéletesen feleslegesen akadályozott engem abban, hogy harmadannyi súllyal, de négyszer őszintébben, konkrét lábmozgással végrehajtsam a saját gyakorlatomat.
Vártam egy kicsit, hátha épp az utolsónál tart, de nem, elindultam hát tárogatni. Mikor ezzel – egy perces szüneteket tartva – megvoltam, újra a lábgép felé kacsintottam, de az ember még mindig ott volt. Kénytelen voltam a háttal folytatni. Közben már figyeltem, hogy a nyak mögé húzós gép elérhetősége hogy alakul, és nem voltak jók a jelek. Egy kecskeszakállú (szintén eleve rossz jel) figura adott elő egy megalázóan szerencsétlen, teljesen inkompetens és közepesen önveszélyes bohózatot, megszámlálhatatlan felvonásban – megint csak engem, aki tudom, hogy mit cselekszem, akadályozva. Napköziseknek mondom: az egész olyan volt, mintha a menzán egy gyerek az éhségtől épp térdre rogyó, jó tanuló cserediák feje fölött csúzlizná át a játékként értelmezett milánói makarónit.
Szerencsésebb, ha a második hátgyakorlat az elsőt közvetlenül tudja követni, de mindegy, gondoljunk a hátnyújtásra, jól jön az még a has előtt. Visszaballagtam a lábgép felé, hogy ott azzal szembesüljek, hogy az „A” idióta még mindig ott tevékenykedik. Kénytelen voltam a tricepszet sorra venni, és onnan sajnos nagyon jól láttam, hogy ez a szerencsétlen milyen tudományos arckifejezéssel, bölcsnek hitt (a valóságban egyszerűen lassú) kimértséggel végzi közösségi és egyéni szinten egyaránt ártalmas tevékenységét.
Mivel újabb és újabb súlyokat hordott, és csak vicsorgott, a gyakorlatok között pedig fejkörzött, a bicepszre is jutott időm. Utána végre odébbállt, úgyhogy le tudtam pakolni a súlyokat utána, és hozzá képest szempillantásnyi idő alatt letudni a combozást. Míg én vállaztam, a „B” idióta kecske végzett a hátgépen. Onnan egyenesen „A” idiótához jött, és tudálékos megfontoltsággal beszélgetni kezdtek egymással. Az arckifejezésükről ítélve rendkívül fontos, és az emberiség nagyobbik része számára talán örökre rejtve maradó tudást osztottak meg kölcsönösen egymással. Az egyik felemelt ujjal mondott valamit, a másik pedig elképedt csodálattal reagált. Igen-igen meg lennék lepve, ha nem nettó egytől egyig ostobaságok hangzottak volna el. Ebből a gyakorlatból csináltak – azt hiszem – öt szériát.
Én végül a délben elkészített, majd rögtön elfogyasztott sajtos csirke, a fülhallgatómból szóló nyers, energetizáló zene és a két nyavalyás által okozott bosszúság együttes hatásaként a szokásosnál keményebben hajtott edzésen vagyok túl, úgyhogy se nekik nem sikerült kicseszniük velem, se – aminek még jobban örülök – nekem saját magammal.
