Én már egy ideje a leghátsó teremben voltam, amikor megjelentek. Elöl jött a férfi, kezeit dereka mögött összekulcsolva peckesen lépdelt, és minden képnél megállt egy pillanatra – de tényleg csak egyre. Némelyiknél mintha bólintott is volna egy alig észrevehetőt.

Felesége (feltételezem, hogy az volt) kissé ziláltnak tűnt. Rögtön balra az első képbe belefeledkezett, majd mint aki tiltott álomból riad fel, egyre távolodó férje után pillantott, és tekintetét sóvárgón az első képen tartva a következőhöz lépett, hogy ott megismételje az előbbieket.

A férfi közben körbeért, azaz minden képet kipipált. – Na! – szólt elégedetten, de olyan sürgető, katonás keménységgel a hangjában, hogy az szinte tömör gumilabdaként pattant felesége dobhártyáján. Az asszony összerezzent, a férj pedig ugyanebben a pillanatban hosszú, határozott léptekkel, nyílegyenesen a kijárat felé indult.

A feleség az összes, még nem látott képnek szóló, többszörösen fájdalmas tekintettel nézett körbe a teremben, mint aki tudja, hogy soha többé nem láthatja ezeket a festményeket. Pár pillanatig állt így, aztán fejét először jobbra-balra kapkodva, majd csak szomorúan, ernyedten lehajtva lépegetett férje után.