Kartenberg beteges kisfiú volt, mégis (vagy éppen ezért) arról álmodott, hogy egyszer hős katona lesz. Elolvasott minden, a hadviseléssel és a katonák életével kapcsolatos könyvet, amihez csak hozzáfért. A lehetőségei szinte korlátlanok voltak e téren: apja katonatiszt volt.

Természetesen nem csak elméletben akarta képezni magát, hanem már kisgyerek korában is elsősorban katonásdit szeretett játszani. Sajnos ebben ingatag egészségi állapota jelentősen akadályozta. Egyik nagy vágya, hogy katonai középiskolába mehessen, teljesült ugyan (apja elintézte, hogy felvegyék), de általános testi gyengesége miatt pár hónap után eltanácsolták az intézményből.

A háború kirobbanásakor az elsők között jelentkezett a frontra. Oda éppenséggel nem engedték, de mivel mindenkire szükség volt, a hátországban teljesíthetett szolgálatot. Két egész hétig, amikor is tüdőgyulladással kórházba került.

Állapota csak nem akart javulni, sőt, lázálmok gyötörték. Elméje nem tudott többé különbséget tenni képzelet és valóság között, téveszméi feneketlen kútjába zuhant. Talán furcsa mód a kórházban fekvő sebesültek más és más, de mégis mindig ugyanolyan elbeszélései alapján teljesítette be élete legnagyobb vágyát, és őszintén megélte a háború poklát, a bőrén érezte a kegyetlen viszontagságokat, a húsában a fájdalmat, a lelkében a küzdeni akarást, a bajtársak elvesztését, a diadalt és az elbukást.

Mivel tüdőgyulladása időközben javulni látszott, elmeállapota azonban aggodalomra adott okot, egy hegyi szanatóriumba küldték. Itt töltötte a háború hátralévő részét, és ahogy erőre kapott, illetve ahogy a háborús sebesültek emléke kissé halványodni kezdett, feje fokozatosan kitisztult, egészen odáig, hogy az orvosok helyesnek látták hazabocsátani.

Családja körében – azok legnagyobb megdöbbenésére – sorra előadta a csak a képzeletében átélt eseményeket. Szülei és bátyja azonban nem ellenkeztek vele, nehogy elcsigázzák. Annál is inkább, mert annak ellenére, hogy (mondjuk ki) bolondnak tűnt, ugyanakkor előnyére is változott. Határozott tartásra tett szert, tekintete nyílt, egyenes, kiállása férfias lett.

Munkahelyén már ilyennek ismerték meg, és gyakran kérték, hogy meséljen a háborúban szerzett élményeiről. Ő ezt soha nem utasította vissza, és mindig különös gondot fordított arra, hogy történetein keresztül a hazafiasságról, a bajtársiasságról és a küzdeni tudásról is egyértelmű üzeneteket fogalmazzon meg – elsősorban a fiatalok számára.

Kicsivel később belépett egy politikai pártba. Feladatának mindenek előtt a felnövekvő nemzedék erkölcsi nevelése ügyének fáradhatatlan előmozdítását tekintette. A háborúról, és annak tanulságairól szóló beszédei, melyeket gyűléseken, sportrendezvényeken és iskolákban egyaránt tartott, lázba hozták az ifjúságot.

Ez így ment évekig, de aztán a dolgok megváltoztak. Szónoki képességei és karizmája kezdett megkopni – párhuzamosan azzal, hogy mintha az akkori fiatalok sem ugyanazok lettek volna már. Egyre szerényebb érdeklődéssel és egyre kevesebben hallgatták beszédeit, és – ez már a vég kezdete volt – egy-egy gúnyos megjegyzés is elhangzott a hallgatóság sorai közül.

Kartenberg egészségi állapota újra romlani kezdett, életkedve elpártolt tőle, tenni akarása halványodásnak indult, majd elhivatottsága végleg semmivé foszlott. Egy gazdag szülők gyerekeinek tartott, különösen rosszul sikerült előadása után rosszul lett, kórházba szállították, és rövid szenvedés után meghalt.