A tolmácskodás annyira jól megy, hogy már többször kaptam azon magam, hogy magamat kívülről szemlélve profinak érzékelem magam. Eleinte furcsa volt, hogy egyes szám első személyben kell fordítanom, amit az ügyfelem mond, de mostanra ráéreztem az ízére.

A legtöbbször annak a figurának tolmácsoltam, akivel először találkoztam. A viszonyunk azonban jelentősen megváltozott. Mutatott már családi fényképeket, illetve hangfelvételt arról, ahogy a fia gitározik. Ő maga dzsesszgitáron játszott, de pár éve, a betegségeit kísérő depresszió miatt felhagyott vele, és már csak a fiának ad tanácsot. Javasoltam neki, hogy lásson hozzá újra, biztos jót fog tenni neki, de eléggé elhatározottnak tűnik.

Egyes szám első személyben tolmácsolni – különösen őt – olyasmi élmény egy kicsit, mint amilyennek a színészkedést képzelem. Egészen belebújok egy ember bőrébe, akit amúgy el se tudnék képzelni. És mondom, hogy amit most mondott, doktornő, azt írja le egy papírra nekem, és el ne felejtse lepecsételni. Én már nem bírom tovább. Akkor vágjanak fel, nem érdekel, de én tíz hónapja szenvedek ezzel.

Sőt. – Rohamom van – mondjuk. Erre az asszisztens kővé dermed, és néz rám kétségbeesetten, én pedig szenvtelenül nézek a szemébe. – Szívroham? – kérdezi. – Nem. Pánikroham – válaszoljuk, és én először még azt hiszem, hogy színdarab az egész, de nem, tényleg vérben forognak a szemek, és az EKG is izgágábbnak tűnik az avatatlan szem számára is, mint egy perccel korábban.

Vizet kérünk, elmondjuk, hogy ez az egész hercehurca magát a szívrohamot idézi fel, azért ilyen kibaszott nehéz. Átbeszéljük még egyszer, hogy hogyan zajlik majd a vizsgálat, és hogy nincs mitől tartani. Én közben átsiklom egy olyan üzemmódba, ahol egyszer csak azt veszem észre, hogy késedelem nélkül és pontosan pattintom az angolt magyarra, és a magyart angolra, rajtam nem múlik semmi. Ilyennek képzelném a médiumlétet.

A kórházból kifelé ügyfelem elmondja, hogy nem akar bókolni, de eddig messze-messze én vagyok a legjobb tolmács, akivel találkozott. Mondjuk a mezőny nem túl erős. Volt egy, aki annyira rossz volt, hogy neki kellett állandóan figyelnie, hogy mit kérdeznek, mi történik, és nem tudta úgy elengedni magát, ahogy a vizsgálat megkívánta volna.

Egy másik tolmács itt-ott ismeretlen nyelvi területen találta magát, és míg én ilyenkor kérdezek, körülírást kérek, addig ő megnémult, és kipróbálta, hátha elmúlik a veszély, és majd mindenki átsiklik a kínos helyzeten, de hát aztán nem egészen ez történt. Hanem az ügyfelem segített neki, hogy – Legalább szólalj meg, bazmeg, csinálj úgy, mintha. Csak beszélj már. Hát el fogod veszíteni a munkádat.

A harmadiknak meg annyira hirtelen kezdődött ez az egész, hogy ő maga kapott pánikrohamot, és szapora légzéssel, verejtékezéssel hívta fel magára a figyelmet. Le kellett ültetni, vizet kellett neki adni, és egy kicsit beszélgetni vele, hogy nem annyira éles ez a helyzet, például idő is van bőven, nincs igazi ok a rettegésre.

Velem viszont az volt a helyzet, hogy elengedhette magát, becsukott szemmel mondhatta, hogy „rohamom van”, kérhetett és kapott vizet, rajtam keresztül megkapta a válaszokat, rajtam az idegesség nem ment keresztül, csak a szavak, a jelentésük, és a vizsgálat lement, ahogy kell, és még az eredménye is megnyugtató volt.