Én pontosan tudom, hogy milyen gazdagnak lenni. Nagyapám elmesélte. Ugyanis mi nem voltunk mindig ilyen szegények. A dédapám még mérhetetlenül gazdag volt.

Annyira gazdag, hogy mézeskalács házat épített a családnak. Nem átvitt értelemben, hanem valóságosan. Szegénysorból emelkedett ki a maga erejéből. Azt hiszem, volt benne egy sértettség, egy dac a már eleve gazdagokkal szemben. És fel akarta bosszantani őket.

Vett egy telket az úri negyedben, és a rajta lévő márványlépcsős, ión oszlopos kúriát a föld színéig romboltatta, mert akkor már tudta, hogy neki mézeskalács ház kell, semmi más. Hadd ámuljon a sok beltenyésztett, jóba beleszületett sznob.

Persze őrültség volt az egész. Először is senki nem tudott akkora mézeskalács darabokat sütni, amekkorák a falakhoz kellettek. Dédapám építtetett hát egy óriási kemencét, és megfizette az ország legjobb cukrászát.

A mézeskalács falakkal az is volt a probléma, hogy nem bírták az esőt, hanem hamar átáztak, és elvesztették a tartásukat, így igen gyorsan – és elég gyakran – kellett pótolni, cserélni a ház egyes részeit.

De a mézeskalács ház a napot sem bírta, mert attól meg kiszáradt, megrepedezett. Dédapám ezt úgy oldotta meg, hogy hordószám hozatott mézet, és egy egész csapat munkás kenegette, itatgatta a falakat vagy hetente háromszor.

De gond volt a madarakkal, az egerekkel meg a rovarokkal is, mert azok is folyton rájártak a házra, és csipegették. A lecserélt falakat soha nem adta oda nekik a dédapám, hanem szénné égette a kemencéjében, aztán beleszóratta a folyóba.

Mondanom sem kell, hogy egy vagyont emésztett fel ennek a háznak a fenntartása. De nagyapám nem bánta. Tudta ő ezt jól. Ezért csinálta. Magában fuldoklott a röhögéstől, ahogy a karót nyelt szomszédok arcáról leolvasta a tébolyodott értetlenséget, hogy ha minden erejüket megfeszítik is, akkor sem érthetik meg a dédapámat, mert ő ravaszabb, sokkal ravaszabb ember náluk.

Szóval így teltek heves boldogságban az évek, csak aztán az üzlet elkezdett hanyatlani. Persze dédapám a mézeskalács házról csak a végső esetben tudott volna lemondani. Sajnos ez a pillanat is elkövetkezett. Olyannyira elfogyott a pénze, hogy már rég elzálogosította a telket is (a házra nem akart egyik bank sem hitelt adni).

Amikor aztán tényleg vége lett mindennek, és beütött a csőd, dédapám titokban bemászott a kemencébe, és a cukrász – persze anélkül, hogy tudta volna, mit csinál – belesütötte a fájdalmat mindvégig némán tűrő dédapámat a hétvégi eső miatt cserére érettet pótló, utca felőli falba.