Elérkezett a nap, amit Igmándi bácsi nem várt ugyan, de már egy éve készült rá. Aznap történt meg először, hogy még fel tudott ugyan kelni, de a lépcsőn már nem tudott lemenni, pláne nem a harmadikról.

Pistán, a pumi-vizsla keveréken volt a sor, hogy bizonyítsa odaadó hűségét. Igmándi bácsi már vagy egy órája leküldte a boltba a szokásos, minden reggelre előre összekészített csomagért: tejért, zsömléért és az aznapi újságért. Sokat gyakorolták a dolgot, de mindig együtt. Eddig mindig simán ment, de aznap Pista csak nem akart megérkezni. Igmándi bácsi aggódni kezdett.

Sötét gondolatok felhői gyülekeztek a fejében, elképzelte, hogy egyedül marad az életben, hogy majd idegenek segítségére szorul. Aztán mégis neszezést hallott az ajtó felől. Baljós gondolatait elhessegette, és feltápászkodott, hogy az ajtó felé induljon. De útközben megint furcsa érzés kerítette hatalmába. Hallotta Pista körmeit az előszoba parkettáján, meg valami mozgolódást is, de mindent összevetve gyanús csend, a némán végzett munka hangtalansága szüremlett be odakintről.

Ahogy kinyitotta az előszobaajtót, legnagyobb meglepetésére egy szállítómunkást pillantott meg, aki – Pista instrukciói alapján – vagy húsz-huszonöt jókora kutyaeledeles zsákot hordott be éppen a kamrába. Se tej, se zsömle, se újság nem volt egyiküknél sem.