A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Amikor az ügyfélnek igaza van – és amikor nem

2015. szeptember 09. - suhodminyák

Ahogy a magyar kisboltok dolgozói tévesen gondolják, hogy a vevő minden esetben idióta, úgy Angliában is sokan hiszik, hogy az ügyfélnek mindig igaza van. (Jó, hát főleg maguk az ügyfelek). Tudván, hogy az igazság valahol félúton sűrűsödik, én minden esetben egyedileg bíráltam el, hogy kinek van igaza, illetve, hogy ki hülye, és ki nem az.

argument.jpg

„A” pontból „B”-be nyilván sokféleképpen el lehet jutni, sőt, még legrövidebb is van közöttük, de sokszor olyan kicsi a különbség, hogy nehéz megítélni, melyik a jobb irány, illetve az utak jellege és minősége is mást és mást jelent különböző utasok számára. Van, aki a lámpákat akarja elkerülni, van, aki csak a legszélesebb utat ismeri, és minden más mögött lehúzási kísérletet sejt.

Az elején kifejezetten sűrűn fordult elő, hogy nem a legoptimálisabb útvonalon kíséreltem meg az utas célba juttatását, de vitára okot adó helyzet később is rendszeresen kialakult. Ilyenkor kétféleképpen alakulhatott az útvonal megítélése. Vagy azt gondoltam, hogy nekem van igazam, vagy legalábbis jó eséllyel nincs érdemi különbség az én és az utas verziója között, vagy rá kellett jönnöm, hogy az utasnak van igaza.

Ha az utóbbi volt a helyzet, ezt mindig el is ismertem, ha az előbbi, akkor előadtam az érveimet. Még ha tudtam is, hogy vaskosan nekem van igazam, vagy azt sejtettem, hogy blöfföl az utas, akkor is mindig azt mondtam – feltéve, hogy nem rendszeresen az adott utat járta be a figura –, hogy a végén megmondom, mennyi az ára az útnak, ő meg eldönti, hogy azt korrektnek tartja-e, vagy szerinte kevesebbet ér, majd fizessen belátása szerint.

Ha belegondolok, tulajdonképpen meglepő, hogy ezek az esetek döntő többségükben úgy végződtek, hogy rám hagyták az általam mondott árat, és még borravalót is adtak. A legegyszerűbb helyzetek azok voltak, amikor minden nap (akár kétszer) ugyanazon az úton jött-ment az utas, ilyenkor azt mondtam neki vita esetén, hogy csak fizessen, amennyit általában szokott. Itt is elenyésző arányban fordult csak elő, hogy valaki visszaélt a helyzettel. Ilyenkor mosollyal, vagy akár szóban is jeleztem, hogy észleltem a turpisságot, de nem különösebben érdekel.

Egyébként büszke voltam magamra, hogy ez az elegáns ötletem ilyen szépen működik, és meglehetős tahók vitorlájából is kifogja a szelet. Sokszor az is előfordult, hogy az addig gyanakvó és ellenséges utas – korrekt hozzáállásomat látva – barátkozóvá és minden egyéb szempontból is normálissá vált.

Egyetlen nőre emlékszem, aki nem bírt megnyugodni. Egy rendelőintézetből kellett hazavinnem. Rögtön az elején bemondta, hogy melyik nagy úton vigyem. Én nem arra mentem volna, de mindegy. Nem sokkal az elindulás után elkezdte kérdezgetni, hogy hol vagyunk. Én megmondtam neki, és rögtön hozzá is tettem, hogy hol és mikor fogunk balra fordulni az általa áhított útra.

De ő először csendben, magában, majd egyre hangosabban és kétségbeesettebben jajongani és siránkozni kezdett, majd vádaskodásba csapott át, hogy át akarom verni. Elmagyaráztam neki, hogy ez lehetetlenség, hiszen pontosan azt csinálom, amire kifejezetten megkért. Közben összeállt a kép bennem, hogy nyilván indulás előtt kapta a tanácsot valakitől, hogy mondja be ezt az utat, hogy lássa a taxis, hogy tudja ő, mi merre van. De nem tudta, és a tanács, illetve annak megfogadása pont erre világított rá éles fénnyel.

Mivel a logikai alapképzés nem győzte meg, neki is felajánlottam, fizessen annyit, amennyit idefelé fizetett. Az, hogy ez sem nyugtatta meg, illetve ami még fontosabb, nem hallgattatta el, az már feldühített. Ezt először udvariasan lepleztem, de mivel ez sem használt, és továbbra is olyan keservesen vádaskodott, mintha makaóban csalással nyertem volna el a bal veséjét, rákiabáltam, és gazdagon használtam a „fuckin’” szót, hogy érzelmi állapotomról színgazdag képet festhessek. Nem sokkal ezután, legalább annyi haladást elértünk, hogy csak magában siránkozott, én meg azt gondoltam, hogy jól van, bazmeg, legyen döntetlen.

Amikor már felismerte a környéket az otthonához közel, kicsit megnyugodott, és a feszültséget oldandó megkérdezte, hogy akkor én végül is hogy jöttem volna. Erre én balra mutattam neki, hogy egy hosszú egyenes után éppen itt bukkantunk volna ki, és a körút, amit ő említett, az én útvonalamban csak mint kereszteződés szerepelt volna. Úgy tűnt, hogy megértette. Érkezéskor megkérdeztem, hogy mennyit fizetett odafelé, és én is annyit kértem tőle. Közben megérthette, hogy ez az egész hogy nézhetett ki kívülről, illetve az én szemszögemből, mert nagyon megköszönte a gesztust. Szóra sem érdemes – mondtam – pedig volt mit megköszönnie.

Amúgy nem ő volt, aki a legjobban feldühített. Van az a típus, aki teljesen egyértelmű ostobaságot beszél vagy hazudik úgy, hogy közben a mindenre elszántak harciasságával néz az ember szemébe. Egy nőt az állomáson vettem fel. Sietett, mert időre oda kellett érnie egy bizonyos gyógyszertárba. Amúgy az út a fizika törvényei szerint előre jól láthatóan, halálbiztosan hosszabb időt vett igénybe, mint amennyink volt.

Igyekeztem sietni, de azért nem ész nélkül. Kis késéssel odaértünk a gyógyszertárhoz, és az – jé! – bezárt, ahogy az előre tudni lehetett. A nő felháborodva jött ki, hogy ez az én hibám. Nyugodtan kijavítottam, hogy az esete a fizika és a közlekedés törvényei hatálya alá esik. Erre erősködni kezdett, hogy az egyik lámpánál nekem a bal sávban kellett volna mennem a jobb helyett. Na de asszonyom – mondtam őszintén meglepve – nekünk valamivel később a jobb sávból kellett újra jobbra kanyarodnunk, ráadásul senki nem volt előttünk, és át is mentünk a zöldön, hogy aztán elérjük a következő pirosat, azaz az adott helyzetből a legtöbbet hoztuk ki.

Meg se várta, hogy befejezzem, máris kiabálni kezdett, hogy ne oktassam ki, ő rengeteget vezet… Mire én szakítottam félbe, hogy álljunk meg csak annyira, amíg megerősíti, hogy az előbb épp egy taxisofőrnek sikerült azzal érvelnie, hogy ő sokat vezet. Megerősítette. Kinevettem.

Mentünk a következő gyógyszertárhoz – noha ezek mind egyszerre zárnak. Arról is lepattantunk persze, úgyhogy az egyre dühösebb nő végül a belváros egyik utcáját adta meg végcélként. Közben már csak megszokásból tovább okoskodott egészen addig, hogy meg kellett állnom csak úgy a sáv közepén, kivennem üresbe, és lassan hátrafordulva, mélyen a szemébe nézve elárulnom neki, hogy alapvetően nem tetszik a stílusa, és egyetlen szót sem tűrök el tovább, hacsak az nem végtelenül kedves szó. Az üzenet átment, néma kussban ült bal hátul, amíg újra meg nem szólalt, hogy itt a bal oldalon jó lesz. Félreálltam, mire megint méltatlankodni kezdett, hogy ő úgy gondolta, hogy kanyarodjak be balra.

A legnagyobb sajnálattal, de született angol létére kioktattam az „on the left” és a „to the left” közötti különbségre, majd ráutaló magatartással az értésére adtam, hogy most fizetni fog, és ki fog szállni. Fizetett és kiszállt.

Aztán ugye van a geometria tudománya is. Az egyik utasom egy bizonyos sarokra akart eljutni. Egyszer csak felkiáltott, hogy itt miért nem kanyarodtam balra. Erre – hátha én emlékszem rosszul – visszakérdeztem, hogy nem a Shiel-Molyneaux sarokra megyünk-e. De igen, de itt akart balra menni, aztán jobbra és végig egyenesen. Mondom, nem gond, mert mi meg itt most egyenesen jövünk, aztán balra fordulunk és pont ugyanoda érkezünk. De az rövidebb – mondja ő. Ezen a ponton kellett szégyenszemre elmagyaráznom, hogy ha egy téglalap egy rövid és egy hosszú oldalán megyünk végig, az hajszálra ugyanaz a távolság, mint ha a másik két oldalán mentünk volna végig.

Ezt emésztette egy darabig, aztán valószínűleg megértette, mert azzal hozakodott elő (és közben meg is érkeztünk), hogy nekem az a dolgom, hogy őt oda vigyen, ahova mondja. Szuper, mondom, akkor egy hajóban evezünk: ez épp megtörtént. De ő nem erre akart jönni – tette hozzá. Ja – mondom – az megint más, de egyrészt az imént elmagyarázottak fényében ennek nincs jelentősége, másrészt az útvonaltervet akkor velem is ismertetnie kellett volna.

Ezután már csak annyi maradt benne (érv helyett), hogy egyáltalán miért vitatkozom én vele, azaz kimondatlanul: mi az, hogy nem neki, mint ügyfélnek van automatikusan igaza. Hasonló, ha nem intenzívebb elképedéssel az arcomon válaszoltam, hogy azért, mert ebben a mi konkrét esetünkben tényszerűen nekem van igazam, ő pedig következésképpen téved. Tajtékzott a frusztrált dühtől, ahogy kiszállt, és ami azt illeti, én sem tudok megtanulni nem csodálkozni újra és újra az arrogancia és az ostobaság együttes megnyilvánulásain.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr557773422

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ziggy stardust · http://fagyis.blog.hu 2015.09.10. 07:57:58

az intelligencia nem default beállítás mindenkinél :)
süti beállítások módosítása