Nem találkoztam még olyannal, amit Kate Fox leírt volna valahogy, aztán a valóságban máshogy történne. Viszont van valami, ami úgy igaz, ahogy leírta, de van tovább is – csak az talán nem venné olyan jól ki magát az alapvetően hazai közönségnek szánt hasábokon.
Számos példán keresztül szemlélteti, hogy itt a dolgok nem egészen úgy működnek, ahogy az optimálist úgy általában elképzeljük. Egyik példája a WC, amit a legtöbb esetben háromszor kell lehúzni, hogy beváltsa a hozzá fűzött reményeket.
És tényleg. Az egy vagy a kettő szinte soha nem elég, de az is igaz, hogy általában nem kell négyig elmenni. Na de mi történik harmadszorra? Annyi, hogy valóban lezúdul a víz úgy, ahogy azt a mérnökök eredetileg megtervezték. Azaz szarul.
Lehet, hogy simán hátulról alázubog, lehet, hogy a perem mentén körbelendül, és elöl egyesül egy vaskosabb sugárrá, de végül mindenképpen úgy csapódik a vízzáró rétegbe, hogy a WC-papír helyzetén a lehető legkevesebbet változtasson.
A produktum maga az esetek viszonylag nagy hányadában többé-kevésbé eltűnik, de legalább egy darab papír biztos, hogy ottmarad. Az ember tehetetlenül szemléli, ahogy a papír makacsul tartva felszín-közeli helyzetét, egyre lassabban forog képzeletbeli tengelye körül, hogy végül a szarfolttal felfelé kacsintva kerüljön nyugalomba.
Minél inkább ez a helyzet, annál inkább van kint valaki, és annál kevésbé van több WC kagyló. Csak hogy egyértelmű legyen a következő vendég számára, hogy pontosan kinek a pontosan miét látja. Ugyanígy: minél elkeserítőbb az eltüntetendő látvány, annál komótosabban töltődik fel a tartály.