Marci kellemes álma végén egy cukorka ízű, mézes fényű folyó hullámain szánkózva ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, az első gondolata az volt, hogy végre mikulás van, és egyáltalán nem bánta, hogy vége az álomnak, hiszen most valami legalább ugyanolyan jó következik.

A paplant lerúgva pattant ki az ágyból, és mezítláb futott az előszobába, ahol már várták a tegnap gondosan megtisztogatott cipői. De ahogy odaért, olyan látvány fogadta, amire egyáltalán nem volt felkészülve: cipői egy kivételével mind üresen tátongtak, és abban az egyben is csak egy cédula volt.

Marcit iszonyú balsejtelem nyomta le egy pillanat alatt, de annyira, hogy a háta belegörbült és egy mély lélegzetet is képtelen volt venni. Libabőrös lett, furcsa ízt érzett a szájában, és hideghullámok futottak végig a testén. Odatántorgott a cipőhöz, kivette a papírt, és a koncentrálástól ráncos homlokkal betűzte: Ha majd te is törődsz anyukáddal, mint a jó kisfiúk, és nem csak szomorúságot okozol neki, akkor talán a te csizmácskáidban is lesz valami jövőre.

Marci összeomlott. Zokogásában szinte ordított, rekeszizma csak összébb és összébb húzódott, mígnem szemei vörösen ki nem guvadtak, és látása el nem homályosult. Végül mégis sikerült nagy levegőt vennie, és innentől kezdve csak záporoztak a könnyei, csak sírt és sírt azt sem tudva, hogy mennyi idő telik el közben.

Úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság telt el, mire egyszer csak anyja ismerős érintését érezte, ahogy puha tenyerével végigsimította a hátát. Ettől egy kicsit megnyugodott és kizökkent mély elkeseredéséből. – Ó, nem jött el a Mikulás? Írt valamit? – kérdezte, és noha választ nem várt, hiszen pontosan tudta, hogy mi áll a papíron, azért tartott egy kis szünetet, majd így folytatta: – Ne szomorkodj kisfiam. Tudod, hogy én akkor is szeretlek, ha más nem. Én vagyok az, akire mindig számíthatsz. Nézd csak, – húzott elő a háta mögül egy közepes méretű csokimikulást – ezt tőlem kapod. Most jól megesszük, aztán segítesz mézeskalácsot sütni. Jó?