Angliában sokszor készítettem csirke mellett rizzsel. Trehányul felkockázott mell filét vettem a Lidlben, felkockáztam korrektül, olajra dobtam, megsóztam, és addig sütögettem egy teflon serpenyőben, amíg itt-ott meg nem barnult. Ezután felöntöttem tán fél deci vízzel, azt leforraltam róla, és ráöntöttem egy adag tejfölhöz hasonló, de annál sűrűbb cuccot, amivel az egészet összerottyantottam. Mindeközben a rizs is elkészült; ott csak annyi extra történt, hogy az elején pár gerezd fokhagymát vágtam kisebb darabokra, és megfuttattam őket olajon, aztán öntöttem rá a rizst, pirítottam minimális ideig, majd felöntöttem a kétszeres mennyiségű vízzel, és megfőztem. Az így, bő harminc perc / szűk háromnegyed óra alatt készült ételt egybe keverve villáztam be.
Aztán egyszer arra gondoltam, hogy ugyanezt kipróbálom marhával is, csak a rizs helyett tésztát fogok főzni hozzá. Jó háromszoros időszükséglettel kalkuláltam, hiszen a marha nem adja magát olyan könnyen. A tervezett folyamatnak meglehetősen az első felében, a második felöntés lefőzése közbeni ellenőrző kevergetésnél azonban arra lettem figyelmes, hogy a hús megpuhult: ellenállás nélkül dől ketté a fakanál éle alatt.
Itthon hirtelen nem is értettem, hogy a kiköltözésem előtt miért nem csináltam ezt sokkal gyakrabban. Úgyhogy vettem csirke mellet, és nagyon hamar beugrott, hogy vajon mi lehetett az ok. Kipróbáltam különböző henteseket és egyéb boltokat, és mindegyikkel az lett a tapasztalatom, hogy egy órát simán főzni kell a már megsütött húst ahhoz, hogy egyáltalán emberhez méltó konzisztenciájú étel készüljön, de omlós ennyi idő alatt még abszolúte nem lesz. Lesz viszont – esetenként – kissé büdös, kissé kellemetlen ízű. Nem romlott, csak valami olyan „minőségű”, mint ami miatt a birkahúst szokás kerülni, csak csirke változatban.
Marhát is csináltam, az se lett jó. A marhának kuktában kellenek órák, és sokszor még akkor is el lehetne vontatni egy vitorlázórepülőt a stramm izomrostokkal, olyan jól tartja magát a hús. Úgyhogy részemről a marha kérdés nagyjából le van zárva: nem fogok órákat szánni ilyesmire.
Amúgy lehet tudni, hogy mi van a háttérben. A marha, amihez különösebb felhajtás, extra ismeretek, kaviár árak és satöbbi nélkül hozzá lehet jutni, az egy, a továbbiakban már kihasználhatatlan, megöregedett és kizsigerelt tejmarha porhüvelye, aminek az elfogyasztása egyszerű kármentés, a megsemmisítés egy kellemetlen módja. Ezeknek a húsoknak az állatkertekbe kéne jutniuk, meg kutya- és macskatápokba.
Ehhez képest nem elég, hogy a boltokba kerül, hanem – legalábbis itt a környéken – olyan hentesekhez, akik amúgy minden modoros külsőségben eljátsszák a hazafias, bölcs gasztrosámán szerepét, és úgy mutogatják ezt a takarmányt, mint valami díjnyertes bort, és van pofájuk a szemembe nézve kéretlen tanácsot adni, hogy hogyan készítsem el; és a tanács nem az, hogy tökmindegy, csak kuktában főzzem négy és negyed órát, aztán próbáljak meg rágás nélkül lenyelni annyit, ami az életfunkcióim fenntartásához kell.
