Az iroda előtt elhaladva láttam, hogy Sunil van bent a főnöknél. Kicsit megálltam szöszmötölni a nyitott ajtó mellett. Arról volt szó, hogy a főnök megérti, hogy Sunil már bőven elmúlt ötvenéves, de akkor is, még mindig, és már tolerálhatatlanul nagyon lassú. Hogy amit más megcsinál kilenc perc alatt, az Sunilnak negyven percig is eltart. Hogy nem ér oda időben, hogy elfelejt ezt-azt, és nem szól, ha nehézsége támad, hanem csak meddőn próbálkozik magában.

A súlyos, végítéletszerű szavakat Sunil derűs nyugalommal hallgatta. Csak egyszer feszengett egy kicsit, és láthatóan tartva attól, hogy esetleg udvariatlannak fog bizonyulni, de mégis megszólalt, hogy a főnök ne feledje a szavát, de ha most nem fordítja lassan a fejét az ablak felé, akkor talán soha többet nem láthatja azt a vörösbegyet, aki úgy néz be az ablakon, mintha érdekelné, mintha értené, hogy mi történik bent.

A főnök megdöbbent. Aztán megpróbálta eldönteni, hogy Sunil gúnyolódik-e, végül hirtelen oda fordította a fejét, ahol a vörösbegy egy pillanattal korábban ült. Nagyot sóhajtott, és azt mondta, hogy ennyi, Sunilnak nem tud többet segíteni, nem tud már mit kezdeni vele. Menjen innen, ahova akar, akár a madarak közé, őt nem érdekli, de többet nem akarja látni.

Sunil felállt, és változatlan nyugalommal, az elkeseredés, a csalódottság legkisebb jele nélkül lépett az ajtó felé. Én gyorsan félreléptem, aztán visszafordultam, mintha épp az ellenkező irányból jönnék. Sunil arca felderült a láttomra. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem, aztán azt mondta, hogy elszalasztottam egy vörösbegyet, de szerinte elő fog még itt fordulni, ne aggódjak emiatt. Annyit mondott még, hogy találkozunk holnap. És másnap be is jött. Aláírt pár papírt, és leadta a formaruháját.