Akkor most kereken megígérem, hogy nem utoljára lesz szó a pénztárosokról. A magyarokat mindig is csodálattal néztem, mert tudtak számolni. A számomra már elviselhetetlenül bonyolult fizetési tranzakcióktól sem riadtak meg, amikor bankjegyek és étkezési utalványok repkednek oda-vissza, majd fémpénzek szállnak be a játékba; abból is válogatnak egy kicsit, aztán visszaadnak.

Itt, amikor jelzem, hogy várjon egy pillanatot, mert megragadnám az alkalmat, hogy megszabaduljak két kétpennysemtől és három egypennysemtől (ezeket az érméket még az automatáknak is derogál benyelni), mert mondjuk kilencvenhétre végződik az összeg, mindig nagyon megörülnek. Azaz elsütnek egy szabványos, de kétségtelenül kedvesen előadott szót arról, hogy az apróval kapcsolatos ötletem, jó, szeretnivaló vagy csodálatos.

Aztán kezükben az érmékkel merednek maguk elé, majd a kijelzőre néznek csodavárón. Ugyanis az már kiírta nekik, hogy mennyit kell visszaadni, de most meghekkeltük az eseményeket, és így önállóan kellene kitalálni, hogy akkor mennyi is jár vissza.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem valaha elő fog fordulni, de a legutóbbi ilyen helyzetben matematikai segítséget nyújtottam, és egy nemtörődöm legyintéssel mondtam a pénztárosnak, hogy adjon csak egy tízpennyst, aztán el van intézve. Iszonyúan megkönnyebbült, hogy az imént még reménytelennek tűnő helyzet egy csapásra megoldódott, és vakon elhitte, hogy tényleg ennyit kell visszaadnia. (Utánaszámoltam azóta többször is, és a számításaim helyesek voltak).