Dolga végeztével, az utolsónak érkezett zenerajongó után a jegyszedő is bejött a terembe. Egy kisszéket állított le csendesen hátul a fal tövében, egy párnát tett rá, és leült. Én fél szemmel őt figyeltem. Láttam rajta, hogy mindent tud, ami a zenével és annak élvezetével kapcsolatos. Teljesen átadta magát a zenekar által életre keltett áradatnak, szinte az ő apró mozdulataiból, arcának villanásaiból olvastam ki, hogy most fog belépni a harsona, vagy éppen lágy, visszafogott rész következik.
Mindeközben ő a közönségen is rajta tartotta a szemét. De úgy nézett a nézőtéren ülő emberekre, olyan szeretettel, mintha mindahányan a gyerekei lennének. Ahogy így figyelte őket, egyszer csak, anélkül, hogy szeretetteljes, de a zene teljes átéléséről is tanúskodó arckifejezése akár csak egy pillanatra is megváltozott volna, felállt kisszékéről, magához vette a párnáját, és hangtalan léptekkel, magát kissé összehúzva elindult a két térfelet elválasztó középső részen.
Senki nem vette észre a mozgását, olyan tapintatos volt. Nagyjából középtájon járt, amikor a dallam ereszkedni, a zene halkulni kezdett, majd a zenekar a karnagy rövid, határozott intésére hirtelen elnémult. Egy szemvillanásnyival később, a tizenegyedik sor egyes székében ülő úr nem tudott úrrá lenni elragadtatásán, és bizsergő tenyereit messze távolította egymástól, hogy határtalan elismerése jeléül összecsaphassa őket.
A két súlyos tenyér elindult egymás felé, hogy ívük metszéspontján éles, csattanó hangot adjanak, de a jegyszedő éppen ott állt, és a megfelelő pillanatban becsúsztatta a puha párnát a két lelkes tenyér közé. A taps megfulladt, mielőtt elcsattanhatott volna, csak lágy, szinte teljesen hangtalan puffanás jelezte a pillanatot, ahova gazdája szánta. Az úr megdöbbenve meredt a párnára, majd a jegyszedőre. Az öreg zeneértő – miközben a párnát kihúzta a két ernyedt tenyér közül – rámosolygott az úrra, megsimította a vállát, és épp csak tekintetével jelezte, hogy most figyeljen a zenekarra, akik a kétütemnyi üres, de mégis teli csend után ott folytatták a misét, ahol az imént abbahagyták. A férfi azonnal újra a zene önkéntes, boldog foglyává vált, a jegyszedő pedig feltűnés nélkül visszalépegetett hátra, a fal tövébe állított székéhez, rátette a párnát, és leült rá.
