Érezte, ahogy elönti a düh, és ökölbe szorul a keze. Próbálta türtőztetni magát, és arra gondolt, hogy édesanyja hasonló helyzetekben mindig azt mondta neki, gondoljon arra, hogy Jézus mit tenne.

Maga elé képzelte a jóságos arcot, de ahogy mindig, akadozott a kommunikáció: egyszerűen nem tudta elképzelni, ahogy Jézus válaszol neki, és magát is csak üggyel-bajjal tudta Jézus helyébe képzelni, hiszen évezredek, kulturális és térbeli távolság választotta el őket.

De ma valahogy mégis minden más volt. Korábban egy-egy ilyen sikertelen kísérlet csak még jobban feldühítette, de most – maga is meglepődött – szeretetet érzett. Gondolatban kitárta a karjait, behunyta a szemét, és elemi erővel érezte, ahogy Jézus belé költözik, ő pedig Jézusba.

Az évtizedeken át üresen kongó szavak, hogy „Jézust be kell engedni a szívünkbe”, egy szemvillanás alatt értelmet nyertek. Szinte fizikailag elviselhetetlen boldogság járta át testét és lelkét. Tudta, hogy ha most magába tekint, a helyes választ fogja ott találni.

Szinte vallásos megindultsággal tekintett hát magába. Egyúttal lassan sodró tekintette végig is nézett magán, mintha egy újjászületett embert látna, a tenyerét maga felé fordította, majd a válasszal a szívében nézett vitapartnerére, és tiszta erejéből megütötte.