Montenegróból már jócskán sötétedés után értünk át (Muriqannál) Albániába. Az első élmények mindenben megerősítették a legrosszabb sztereotípiákat. Gyalázatos állapotú úton zötykölődtünk, a szmogon és az út porán szóródott az autók fénye – mert közvilágítás nem nagyon volt. Az átkelés után rögtön egy kis hídon találtuk magunkat, amin aszfalt helyett romos deszkák billegtek, itt-ott tekintélyes folytonossági hiányokkal.

Mentünk a térkép szerint előre a töksötétben, első ködlámpát kapcsoltam, hogy a kátyúkat jobban lássam. Nem voltak különösen nagyok, vagy mélyek, de összességében igen rázós felületet adtak, úgyhogy lassítottam, és végül negyven alatt találtam meg azt a sebességet, amit még jó érzéssel tartani lehetett.

Nemsokára befutottunk Shengjinbe, a neve ellenére nem kínai, alapvetően egy utcás településre. Itt már rendben volt az aszfalt, volt közvilágítás, hotelek, éjjel is nyitva tartó üzletek, bankautomata. Az egyikből vettünk is fel pénzt, aztán elmentünk a falu végére: az útnak egy kis kiöblösödő aszfaltkör volt a vége. Találtunk ott egy szállodát, előkerítettük a tulajdonosokat.

Két szobát is megnéztünk, de egyik sem volt valami takaros. Húsz és huszonöt euróra sikerült lealkudnunk az árukat, de annyit se szívesen fizettünk volna értük, úgyhogy tovább álltunk. Végigjártuk a szállodák nagy részét, és kellemetlen tapasztalatokat gyűjtöttünk.

A tulajok alaposan végigmértek bennünket, kalkulálgatták, hogy vajon mennyit lehet kérni tőlünk, aztán mondtak egy olyan számot, amennyit szerintünk nem lehetett kérni. Simán elmentek ötven-hatvan euróig is hármunknak egy szobára, egy éjszakára. Csak igen csekély mértékben mutatkoztak alkuképesnek. Amikor az egyiküktől kérdeztük, hogy mit szólna mondjuk harminc euróhoz, lesajnálóan mosolygott ránk, és szó nélkül isten veletekkelt intett a kezével. Mi is ugyanígy tettünk.

Ott találtuk magunkat a település egyetlen utcáján. Előttünk szállodák és lakóházak, azok mögött a tenger, körülöttünk szemetet guberáló tehenek, és lézengő albánok. Kénytelen-kelletlen visszamentünk az első helyre, mint a messze legolcsóbbra, és kivettük a húszeurós szobát. Megkaptuk a kulcsot, bár az ajtó nem volt zárható. Fizetni előre kellett. Megkérdeztem, hogy lekben is bonyolíthatjuk-e a tranzakciót. A srác úgy nézett rám, mintha prosztata masszázst kértem volna haditechnikai börzén, de mivel már elég fáradt voltam ahhoz, hogy ingerlékennyé váljak, emelt hangon emlékeztettem rá, hogy a lek a törvényes fizetőeszközük, úgyhogy ehhez mérten legyen meglepve. A srácnak be is ugrott a dolog, de azért csak eurót fogadott el.

Hajnalra a tenger felől kellemesen hűvös szellő nyargalt a házak közé, de a szobában makacsul tartotta magát a harminc fok fölötti hőség. A beton magába szívta, hiába ment a ventilátor egész éjjel. Talán négy-ötórányi bukott alvási kísérletsorozat után, hatig bírtuk, és felkeltünk.

A tehenek már ébren voltak, és kellemes meglepetésünkre az árusok is. Fillérekért ittunk egy-egy kitűnő feketét, vettünk vizet és gyümölcslevet, aztán lesétáltunk a homokos tengerpartra. Tele volt mocsokkal, és szállodával. Eszméletlen sok építkezés folyt. Húzták föl egymás mellé az újabb és újabb hoteleket, és amikor kezdett fogyni a hely a sorban, akkor megkezdték a következőt, a korábbi előtt. Tehát már most vannak olyan szállodák, amiket tengerre néző szobák tucatjaival álmodtak meg, de e helyett az itt megszállók majd kezet foghatnak az eléjük húzott épület hátsó ablakaiban könyöklőkkel.

Mindent összevetve Jordánia jutott eszembe, ahol már tudják, mennyit ér a pénz, és akarják is piszkosul, de hogy hogy kell szolgáltatni, azt nem sejtik. Kellemetlen párosítás. Az albánok később többszörösen bebizonyosodott kedvességéből itt csak mutatóba láttunk az élelmiszer árusnál, ahol a vizet és a gyümölcslevet vettük.

Az egész hely jó példa arra, hogy mi történik, amikor kitör a fékezetlen vadkapitalizmus, és a mohóság, a pénzéhség elsöpör minden józan megfontolást. Ezt a helyet már most, mielőtt érdemben megcsinálták volna, alapvetően tönkrevágták az egymás elé zsúfolt szállodákkal, azzal, hogy később vagy sétánynak vagy strandnak lesz csak hely.

Ha valaki településfejlesztési és gazdaság- illetve társadalomtörténeti rémtörténetet akar látni, jó helyen jár, amúgy semmi dolga errefelé. Mi eldöntöttük, hogy lezuhanyzunk és eljövünk. Csak hát nem volt víznyomás. Levittem a kocsiba a törölközőket, meg a szappant, satöbbit (semmi ilyesmi nem tartozott a szobához). Aztán megjött a nyomás, úgyhogy vissza az egész, lezuhanyoztunk, leadtuk a kulcsot, és szebb élmények felé vettük az utunkat.