Ennek a típusnak a képviselőivel – mivel kerülöm az éjszakai műszakokat – jobbára a napom végén futok össze, azaz estefelé. Azaz nem a legvidámabb hangulatban. Javarészt lányok tartoznak ide, de vannak fiúk is. Megtöltik a kocsit, mert nem taxira akarnak költeni, hanem arra, hogy ájultra igyák magukat. A legtöbbször jócskán várnom kell rájuk, noha rájuk nézve nehéz elképzelni, hogy pontosan mi lehet az a hozzáadott érték, amit a felhasznált idő alatt realizáltak.

Emelkedett hangulatban ülnek be, és sokszor velem is kommunikálni akarnak minden áron, noha én ilyenkorra már fáradt vagyok, és nem keresem húszéves partiarcok társaságát. Őszintén szólva nem mindig értem pontosan, hogy miről van szó, mert az ország ezer részéből jönnek, mindig újabb és újabb, általam még soha nem hallott akcentusokkal, úgyhogy megértjük egymást, de azért elég sok minden elvész közben.

A nyelvi közeg kásássága az oka annak is, hogy nem értem a poénjaik egy jó részét. Ha érteném őket, valószínűleg, akkor sem tetszenének. Amikor – akár többedszerre – visszakérdezek, előbb-utóbb nevetgélés lesz a dologból – és nem egyértelműen együtt nevetünk.

Sokszor bedobják a szokásos társalgásindító sablonjaikat, mint foci, satöbbi, de a legbosszantóbb, amikor azt kérdezik, hogy szeretek-e taxisofőr lenni. Erre konokul mindig őszintén válaszolok, és azt mondom, hogy nem. Ekkor (elsőre) érdekes fordulat következik, és a kapott válaszon mindig megdöbbennek, de soha nem kérdeznek utána, hanem egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele, hiszen nekem boldognak kéne lennem, mindenkinek olyan boldognak kéne lennie, mintha egy felelősség és tét nélküli élet lokális csúcsát élné meg éppen szombat este; aki nem így van vele, az elbaszta, mert nem sikerült betartania az előírást, ami az itteni médiából ömlik megállás nélkül.

Erre a válaszomra úgy reagálnak, mintha rózsaszín világuk közepére székeltem volna, és kimondottan meg vannak sértődve. Egyszer visszakérdeztem, hogy mit szokott mondani a többi taxisofőr, amikor ezt kérdezi tőlük. Erre azt a füllentést kaptam válaszul, hogy honnan tudná, soha nem volt még ilyen beszélgetése. A valóságban neki életében csak ugyanolyan beszélgetései voltak, amikre ugyanolyan formaválaszokat kapott, amikre nem is emlékszik, ami nem is baj, hiszen az egész paláver nem valódi gondolatok kicseréléséről szól.

Egy másik lány arról kérdezett, hogy melyik csapatnak drukkolok. Én – noha le is lőhettem volna ezért – beszélgetni kezdtem vele. Persze megint egy őszinte válasszal kezdtem, hogy nem érdekel a foci. Erre a lány agya – ahogy az várható volt – ledobta a szíjat. Erre visszakérdeztem, hogy ő hogyhogy szereti a focit, illetve mit szeret benne.

Erre nem számított, úgyhogy inkább támadásba lendült, hogy mi a bajom azzal, hogy ő szereti a focit. Azt hazudtam, hogy semmi. Ugyanis meggyőződésem szerint ez a lány egyszerűen azt hiszi, hogy ettől eredeti és/vagy különleges lesz, de sajnos az ezt hívők tábora meglehetősen népes. A hátsó ülésről érkezett egy érdemi szellemesség: az a lány azt mondta, hogy ő a fociban a rövidnadrágos férfiakat szereti. Ezt a választ elfogadtam, aztán még egy kicsit nyögve nyeltünk, mire megérkeztünk, ahol úgy köszönt el a szóvivő, hogy további jó szórakozást kíván, amit én rezignáltan, a borravaló elfogadásával vettem tudomásul.

Természetesen az egész interakció során az európai értelemben vett udvariasság szabályai és külleme alapján viselkedtem, és nem az érzett megvetésnek utat engedve.