Múlt hétfőn az utolsó utasommal gondom akadt. Igazából azért is lett belőle az utolsó utas, mert egy kicsit elment a kedvem az esetleges továbbiaktól.
Egy kocsmánál vettem fel. Egy barátja tette be a kocsiba a műveletképtelenül részeg figurát. A botjával ütött mindent, amit ért, támolygott, és végül gyakorlatilag fekve kötött ki az anyósülésen, alig tudtam váltani tőle.
Megkérdeztem, hogy hova menjünk. Talán nem számított a kérdésre, talán csak túl hirtelen jött, a lényeg, hogy nem tudta megválaszolni. Törte a fejét, és káromkodott. Abban maradtunk, hogy majd mondja, merre menjek.
Elindultunk arra, amerre mondta. Az első kanyar sajnos a rafináltabbak közül való volt, mert több sávon vagy négyfelé lehetett menni. Kicsit meglepett a kérdése, hogy „hol vagyunk most”, de végül is amennyire elintézte magát, nem csoda, hogy nem látott. Megmondtam neki, hogy épp hol vagyunk. Ez elképesztette. A lámpa zöldre váltott, mögöttünk sor állt, úgy kellett kikövetelnem tőle egy irányt, hogy merre forduljak.
Arra fordultunk, de aztán megint csak azt kérdezte, hogy hol vagyunk most, amit meg válaszoltam erre, az meg felháborította, és hepciáskodva, de akadozó nyelvvel kérdezte, hogy hova az istenbe megyek már. Erre azt mondtam neki, hogy mégis jobb lenne, ha sikerülne felidéznie, hogy hol lakik, és akkor egyszerűen hazaviszem.
Erre ő azt állította, hogy minden szegletét ismeri a városnak, és elkezdett egy kicsit elmenni az idegenek idejönnek, aztán azt se tudják, mi van irányba, ami nem idegenként háborított fel, hanem olyan emberként, akitől épp olyasvalaki rabolja az idejét és a pénzét, aki részegebb annál, mint hogy tudja, hogy hol lakik. Még maga elé káromkodott egy kicsit, hogy nem igaz, hogy megint ez történik, sorban másodszorra, aztán velem kezdett volna kiabálgatni, amire én még hangosabban feleltem, és megkérdeztem, hogy van-e szerinte az egész helyzetben furcsább annál, hogy ő nem tudja, hogy hol lakik. Még azt a kérdést is utána lőttem az iméntinek, hogy mégis milyen reményeket táplál a ma estével kapcsolatban, ilyen felkészültségi szint mellett.
Ő – most már csendesebben – káromkodott tovább (fuckin’ell), de sajnos közben a kilincset markolászta, miközben mozgásban voltunk, mert igazából addig még nem adtam fel, hogy egyszer célba érünk. Közben azt fundáltam ki, és ezt neki is elújságoltam, hogy visszaviszem oda, ahonnan hoztam, és megkérdezzük a barátját, hogy hol lakik. Miközben ezen mesterkedtem, sikerült a kocsmát eléggé, de nem teljesen megközelítenem egy másik irányból: zsákutca volt. Másfél mérföld megtétele után a muksó egyszerűen kiszállt, én meg nem marasztaltam. Szépen lezártam a fuvart az érintőképernyőn, kikapcsoltam a rádiót, és hazamentem.
Másnap reggel a rádió bekapcsolásakor, a kódok beütése után az a rossz hír fogadott, hogy le vagyok tiltva. Olvasva gondolom egyértelmű, de nekem nem volt világos, hogy erről az esetről lehet szó. Lehetett volna még az is, hogy időnként későn nyomtam meg az utas felvételét jelző gombot, vagy hogy valami adminisztrációs hiba miatt nem érkezett meg hozzájuk a rádió bérleti díja. Nem sikerült kideríteni, hogy mi a gond, csak annyit, hogy be kell mennem a központba, másnap.
Volt hát egy napom, hogy rágjam magam. Másnap reggel első dolgom volt bemenni. Egy fiatal menedzser fogadott, egy kis szobába invitált, és azt kérdezte, hogy rémlik-e egy hétfő esti ügyfél, akit a Fontain nevű kocsmánál vettem fel. Hát hogy a kutyafájába ne rémlene, mondtam. Megkért, hogy mondjam már el, hogy mi történt. Elmondtam mindent úgy, ahogy leírtam, illetve megtoldottam azzal, amire a történtek felelevenítése közben jutottam, hogy nem zárom ki, hogy rongy részegségen kívül könnyen lehet, hogy a fickó látása sem volt az igazi.
A menedzser megerősítette, hogy ezzel nagyon is jó nyomon járok, ugyanis az ügyfél vak volt, és az eset után rögtön be is telefonált, hogy panaszt tegyen ellenem. A srác végig nagyon pozitív volt, és hangsúlyozta, hogy tudja, milyen nehéz helyzetek ezek, ő is vezetett, pontosan tudja, milyen ez. Ő azt gondolja, hogy az adott körülmények között engem nem lehet hibáztatni, viszont lenne-e kedvem elmenni egy kurzusra, ahol olyan csalafintaságokra tanítanak meg, hogy hogy kell felismerni a különböző fogyatékosságokat, meg mit kell kezdeni velük. Hát mit mondhattam volna erre? Azt, hogy persze, ez az eset konkrétan mutatja, hogy rám fér. Ebben maradtunk (már meg is van, hogy mikor megyek), és megtoldottuk egy másik tanfolyammal, amit elvégezve szállíthatok majd vért, meg emberi szerveket – állítólag jobb pénzért.
A rádiómat újra aktiválták, és dolgozhattam boldogan, amíg bele nem futottam egy másik problémás utasba. Beült, és bemondott egy helyet, ami ismerősen hangzott, de végül is konkrétan nem tudtam, hogy hol lehet. Elkezdtem tehát a gps-t pötyögtetni, mire megkérdezte, hogy talán bizony nem tudom, hogy hol van ez a hely. Mondtam, hogy nem. Erre felháborodottan mondta, hogy akkor ő már itt sincs, és tényleg ki is szállt. Mondtam, hogy rendben, viszlát, és megnyomtam az „utast kitettem” gombot, aztán odébbálltam megnézni, hogy hova is lett volna a fuvar. Sajnos egy elég hosszú útról maradtam le, és közben arra is rájöttem, hogy jártam már ott, a folyó másik oldalán.
Épp a következő utas felé tartottam, amikor hívtak a rádión. Ezt elhárítottam azzal, hogy éppen utasért megyek, dumáljunk később, de ebből csak az lett, hogy épp beültek az ügyfelek, amikor a diszpécser kérdezte, hogy mi történt az előző fuvarral. Hát elmondtam neki. Mire ő visszakérdezett, hogy ezek szerint én nem kértem meg az utast, hogy szálljon ki. Mondtam, hogy határozottan nem. Megköszönte a beszélgetést, és ennyiben maradtunk.
Ez a frusztrált szerencsétlen annyira felháborította magát az én inkompetenciámon (amire azért titokban vágyott is egy kicsit), hogy elhatározta, még meg is büntet valamelyest, és megpróbál nehéz helyzetbe hozni. Azt kívánom neki, hogy gondolja azt, hogy sikerült.
Ennyi negatív történet után azért hadd említsem meg, hogy az eddigi három kellemetlenség több, mint háromszáz fuvarra vetül, azaz az utasok szűk egy százalékával van gond, azokkal se nagyobb az említetteknél.
