Johann Gregor Mendel szemei szárazon meredtek a megtört gerincű könyv viseltes lapjaira. Tudott már mindent, ami benne volt, de olthatatlan vágya, hogy valami nagyot hozzon létre életében, nem hagyta pihenni. A másnapi genetika vizsgára készült, és ő akart lenni a legjobb, ő akart az lenni, aki végül – a várhatóan óriási változásokat hozó – új tudományág koronázatlan királya lesz.

Csakhogy a dolgok rosszul álltak. A sokhónapnyi megfeszített munka, az elhalasztott alvások, az egysíkú táplálkozás visszaütni látszott éppen most, amikor mindennek együtt kellett volna lennie. Mendel felemelte tekintetét a könyvből, és megpróbálta felidézni, mit olvasott az imént.

Egyáltalán semmi nem jutott az eszébe. Újra belenézett hát a könyvbe, és olvasni kezdte, de ahogy a sor végére ért, az eleje máris homályba veszett. Nyelt egyet, és mint aki erőszakkal akarja kiolvasni a betűket a könyvből, szinte félelmet keltőn, kihívón nézett rá. De így sem akart sikerülni. Az írás homályosodni, zizegni kezdett, teljesen olvashatatlanná vált. Egyre reménytelenebbnek tűnt folytatni a tanultak ismétlését, egyre erősebb volt Mendel érzése, hogy tulajdonképpen nem tud semmit, és kárba vész a sok fáradság, és biztos kudarc vár rá másnap.

Becsukta a könyvet, és nyugalmat erőltetett magára. Elszámolt vagy négyszázig, egyre lassabban, egyre ritkábban véve a levegőt. Aztán újra kinyitotta a könyvet az első fejezetnél. Látta, hogy a betűk ott állnak a helyükön, de makacsul ellenállnak a tekintetének, értelme nem férkőzhet hozzájuk.

Ekkor egy hajszálat vett észre az egyik citátum előtt. Egyszerűen lesöpörte tenyere élével, majd mint aki jól végezte a dolgát, vagy legalább olvasott egy sort is, továbblapozott. Ott is észrevett egy hajszálat. Pont olyat, mint az előző: ez is egy citátum előtt hajlott enyhén. Ahogy jobban megnézte, kiderült, hogy nem hajszál volt, hanem egyfajta formai elem, az idézetek állandó kísérője. Visszahajtotta a lapot az előző oldalra. Onnan azóta is hiányzott a hajszál.

Megint a következőhöz lapozott, és egy óvatos mozdulattal, kisujja élével megpróbálta lesimítani a lapról. Sikerült. Nem tudta, mire gondoljon, de nem is volt ereje gondolkozni. Egyszerűen kísérletező-kedvére hagyatkozott, és mutatóujját lassan tolni kezdte a lap aljától a teteje felé. A betűk feltorlódtak ujjbegye előtt, és némán engedve a nyomásnak a lap széle felé csúsztak, a végén pedig leestek a földre. Rendezetlen szélű, egyensúlyukból kibillent betűktől szegélyezett fehér folyosó maradt mögöttük.

Mendel maga elé nézett, majd a szétrombolt oldalra. Arra gondolt, hogy végképp nincs esélye összeszedni a gondolatait. Ettől vak, kétségbeesett düh öntötte el, és két tenyerével rátámaszkodott a könyvre, és olyan erővel, hogy a lapok épp ki nem szakadtak, letörölt mindent, amit ott talált. Aztán lapozott, és törölt, és lapozott és törölt, és amikor végzett, megfordította a könyvet, és elindult visszafelé, és kisepert mindent, amit csak látott, és amit nem, nem kímélte még a kiadás évét feltüntető lapot sem, nem hagyott végül semmit.

Verejtékezve könyökölt az asztalra, mikor végzett. A gyertya csonkig égett, fénye helyét a hajnali nap sugara vette át. Megvirradt. Mendelnek indulnia kellett. Gyorsan megmosta az arcát hidegvízzel, és nekivágott. Ahogy távolodott otthonról (talán a friss levegő és a mozgás pezsdítő hatása miatt) egyre erősödött az érzése, hogy mégiscsak tudja, amit megtanult. Általános és konkrét kérdéseket tett fel magának a genetika tárgykörében, és növekvő elégedettséggel nyugtázta, hogy mindre meg tud felelni. Az éjszakai-hajnali incidens szinte kikopott az emlékezetéből, mint egy rossz álom: már nem is gondolt rá.

Így érkezett a campusra, hogy számot adjon tudásáról. Egyenesen a professzorhoz ment, aki azonban nem számított rá. – A genetika vizsgára jöttem. Hetedike van, és kilenc óra. – mondta Mendel határozottan, de a professzor kitartott amellett, hogy aznap semmiféle vizsga nincs (csak másnap növénytan), és megtoldotta azzal, hogy a Mendel által említett tudományról még soha nem hallott, nem is ismer olyat, aki hallott volna, és ahogy elnézi leglelkesebb tanítványát, egy kiadós alvás a hasznára válna.