Nem javul a postásom állapota. Vezetéknevem sokaknak keresztnév. Amikor hónapokkal ezelőtt, a visszaköltözésem után (de amúgy életemben először) találkoztam vele, a nem működő csengőmet nyomta, de épp az előszobán mentem át, úgyhogy észrevettem, és ajtót nyitottam neki.

– Keresztnév Vezetéknév? – kérdezte. – Majdnem. Vezetéknév Keresztnév. – válaszoltam. Ő megint ránézett a kézbesítendő levélre, és résnyire húzott, gyanakvó szemeit újra rám emelte. – Biztos? – Az. – Tudja igazolni magát egy fényképes igazolvánnyal? – szegezte nekem a kérdést, és egy pillanatra sem vette le a szemét rólam, hátha megtörök. Igazoltam magam, aláírtam az ívet, megkaptam a levelet. Mondott még pár szót arról, hogy még nem találkoztunk, és ezért, meg amúgy is biztosra kell mennie, én meg biztosítottam róla, hogy értem.

A következő alkalommal kopogott. – Keresztnév Vezetéknév? – Vezetéknév Keresztnév. – mondtam, és kissé csalódottan láttam újra a gyanakvó kifejezést az arcán, úgyhogy megmutattam neki a címzésen a vezetéknevemet és a keresztnevemet, amit enyhe sértettséggel vett tudomásul, és a helyzetet azzal kezdte magyarázni, hogy még nem találkoztunk, mire újra meg kellett ingatnom a hitében, ami ugyan tovább fokozta a gyanakvását, de legalább nem akadályozta meg a kézbesítésben.

A legutóbbi találkozásunk nem személyesen történt: a levélszekrényemben hagyott többlövetű üzenetet. A hatos számú lakás lakóit értesítette az egyik közműszolgáltató, hogy csúnyán tartoznak, a postás pedig azzal, hogy az erről szóló levelet hozzám, a kilences számú lakás lakójához dobta be, engem értesített ugyanerről. Mindenezek után diagnosztizálatlan diszlexiát diagnosztizáltam nála.