Attól tartok rájöttem a sikeres ország receptjére. Brutálisan egyszerű. Nagy-Britannia alapvetően két dolog miatt gazdagabb / sikeresebb nálunk.

Az egyik (bármily szarul hangzó) ok az eredeti tőkefelhalmozás. Ezt ők, ahogy sokan mások is, idegen területek leigázásával és kirablásával abszolválták. Döbbenetes belegondolni, hogy mekkora a szegénység azokban az országokban, ahova betették a lábukat. Magyarul elég ránézni ezekre az országokra, hogy lássuk az egyenleget: vajon nyertek vagy vesztettek az angolokon.

Számos ország eleve azért az az ország ami, mert az angolok (és esetenként több más európai állam, meg az USA) azzá tették. Mivel a helyi viszonyokkal nem törődve, vagy legalábbis azokat nem egészen értve tették ezt, ezek a helyek jelenleg is meglehetősen instabilak.

Amikor erre gondoltam, beugrott, hogy ja de ott van a szintén az angolok által leigázott Ausztrália vagy Új-Zéland. Azok gazdagok. Aztán a homlokomra csaptam. Ott is az angolok leszármazottai élnek jól; az őslakókat meg lehet nézni.

Ha az első lépést megugrottuk, a következő siker-faktor a minél hosszabb időn át tartó háborítatlanság. Hasonlítsuk össze Angliát és Magyarországot ilyen szempontból. Ha nem elég kontrasztos a kép, olvassunk kicsit utána annak, hogy Albániának milyen körülmények adódtak a komplett eddigi történelme alatt.

Egy meggazdagodott, majd nem háborgatott helyen lehet és érdemes hosszú távon gondolkodni. Meg lehet venni azt a cipőt, ami ötször drágább, de tizenötször annyi ideig tart, és be lehet vele menni egy elegáns étterembe. Lehet és érdemes elegáns éttermet építeni.

Azért jutottam az imént vázolt következtetésre, mert itt élve egyszerűen nem látom, hogy miben jobbak az angolok. Nincs ez az ország jobban megszervezve. Nem mennek könnyebben az ügyek. Nem értelmesebbek az emberek. Csak gazdagok, és nyugtuk van.

A híres demokratikus elkötelezettséghez is hozzáfűznék két gondolatot. Az úgynevezett demokrácia számos előnye mellett egy igazán hasznos eszköz arra, hogy a nyugati típusú piacgazdaságnak otthont adjon. A nemes cél mellett alapvető üzleti érdek, hogy a világ egészében jól táplált, vastag pénztárcájú fogyasztók mosolyogjanak. És fizessenek.

Másrészt, és az előzővel összefüggésben, a demokrácia luxuscikk. Ha alig bírok mozdulni, mert úgy telezabáltam magam, könnyebben intek, hogy parancsolj kérlek, tölts te először kávét magadnak, én pihenek egy kicsit, aztán megpróbálok még egy süteményt megenni.

Ilyen pozícióból nézve tényleg furcsának hat a kenyérhéjon marakodás, meg az ügyetlenkedés a pénzzel. Őszintén szólva eléggé felzaklatott ez a felismerésem. Ugyanis akkora és olyan régre datálódik a lemaradásunk, és ezáltal annyi nyomot hagyott rajtunk, annyi súlyt akaszt ránk, hogy tényleg kiábrándító belegondolni.

És mivel – ahogy mondani szokás – a baj nem jár egyedül, szükségképpen kitermeltünk egy pénzéhes, az eredeti tőkefelhalmozás személyes megvalósításán fáradozó politikai osztályt, akiktől – ahogy az többszörösen konkrétan bebizonyosodott – semmi jót nem várhatunk.