A hagyományőrző esten az asztal közepén egy óriási tálon süteményhalom trónolt súlyosan. Mintha senki nem mert volna hozzányúlni. Senki nem mert az első lenni: hogy nézne az ki, ha nekirontanának az ételnek, mint az állatok?
Valami fájdalmas visszaemlékezés folyt a régi szép időkről, amikor végre egy idősebb hölgy megszólalt. – Megkóstolom ezt a szegényt a széléről; úgy látom egy kicsit megégett a széle – monda, és zavart mosollyal bekapott egyet a kivétel nélkül tökéletes diós parányok közül.
Az üres csevegés folyt tovább, a szemek titkos mohón pásztázták a süteményeket. Kisvártatva egy újabb hölgy szánta el magát. – Ennek meg letört a széle, úgy látom. Akkor megeszem én – nevetett pirulva, és gyorsan, hogy senki ne láthassa pontosan, piros ajkai mögé varázsolt egy darabot. – Jé, ez mennyivel kisebb – tette hozzá hamar egy úr meglepetést színlelve, és tekintetével mintegy elnézést kérve bekapta a sütit.
Egyre nagyobb meglepetésemre ez így ment tovább: mindenki kitalált valamit, amivel lealacsonyíthatta annyira az egyébként hibátlan süteményt, hogy úgy érezze, nem kell falánksága, állatias ösztönei miatt szégyenkeznie. Sorban jöttek a túl kicsi, túl nagy, furcsa formájú, nem elég sötét, nem elég halvány darabok, és a hegyből hamarosan csak egy kis rakás lett, aztán már csak pár árva.
Ahogy az ilyen társaságokban lenni szokott, az utolsó darabhoz senki nem mert még csak közelíteni se. A szemekből állati vágy, keserves óhajtás, bűnös kísértés sütött. Kéjes lassúsággal nyújtottam ujjaimat a riadt tekintetek ellenében az utolsó diós parány felé, és megragadtam. Lassan magam elé emeltem, és komótosan körbeforgattam, hogy lássam minden irányból. – Ez a darab egyszerűen tökéletes – suttogtam látszólag magam elé, de valójában a nyilvánosságnak szánva, és csukott szemmel nyitott számba dobtam, és hagytam, hogy az íze szétolvadjon a nyelvemen. Csak az asztal lapján nyugvó bal kezemmel éreztem, ahogy a többiek rándulnak egyet.
