Csak most, hogy úszás után kint, a medence partján találkoztam az öreggel, jutott eszembe, hogy milyen régen nem láttam. Az öltözőben szoktunk összefutni. Pókhasával és görbe lábaival szokott billegve téblábolni a pad mellett. Mozdulatai rövidek és gyorsak, de a különleges az bennük, hogy minden fontosabbat vagy fogósabbat hangjelzéssel kíséri.

Mintha sűrített levegővel működne. Amikor például jobb kezéből a rögtön mellette lévő balba dobja át a törölköző egyik végét, egy igen szócskát présel ki magából. Összetettebb cselekvéssor esetén csak úgy záporozik az igenlés teleszívott tüdejéből, mindegyik megkontrázva egy hirtelen belégzéssel – az elhasznált levegőt pótlandó.

Egyetlen egyszer hőbörgött is valamit, amiben tetvekről, kurvákról, kommunistákról és megdöglésről volt szó. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az egészet mintha nekem címezte volna, mert a végén rám nézett, és azt kérdezte: igen? Hirtelen zavaromban ahelyett, hogy ráhagytam volna, visszakérdeztem, hogy végül is mit állított. Óriásit csalódott bennem, de nem ment lépre, nem ismételte meg az állítását, nem pocsékolt el még több levegőt nyilvánvalóan érdemtelen közönsége számára.

Azóta – úgy látom – jobban van. Tegnap a medence partján, ahogy a papucsából lépett ki, a szokásos sűrített levegős gép módjára szólalt meg, de nem a megszokott igent, hanem az egy szótagos, azaz sokkal hatékonyabb, egyúttal a nemzetközi kitekintés friss fuvallatát hozó yes szócskát használta.