Pár éve Veszprémben voltam a Múzeumok Éjszakáján. Egy figurának újszerű ötlete támadt, és azt találta ki, hogy legyen a festményeket bemutató teremben tök sötét, ő pedig ahogy beszél a képekről, egy lámpával fogja irányítani a figyelmünket, és mindig csak azt mutatja, amiről éppen beszél, és arra vezeti a tekintetünket, amerre ő szeretné. Tetszett az ötlet.

A konkrét megvalósítás során egy tök sötét teremben toporogtunk, vezető érzékszervem „elvesztésétől” támadt nyugtalanságomban pedig feszélyezni kezdett, hogy nem tudom, hogy most oszlop mögött állok, vagy háttal a látnivalónak, hogy amit az előbb láttam, az már a zseblámpa fénye volt, vagy csak valaki hasonlóan zavarban lévő mobiltelefonnal segít magán épp. Végül megtaláltuk a kijáratot, és csak később, visszafelé bandukolva láttuk a kérdéses ablakot; ki volt világítva rendesen. A koncepció alighanem elbukott a valóságpróbán.

Tegnap meg a Vám- és Pénzügyőrségen voltunk. Úgy kerültünk oda, hogy Miki vakon rábökött a programfüzet egy véletlenszerűen felcsapott oldalának a közepére. A belépésnél stilizált útlevelet kaptunk, amit le is pecsételtek, aztán következett a vámvizsgálat. Egy kalapból ki kellett húzni egy papírost, amire az általam behozott áru és annak mennyisége volt felírva. Én öt aranylánccal próbálkoztam. Azt kellett megválaszolni, hogy 1971-ben behozható volt-e (nem).

Maga a kiállítás a legrosszabb magyar gyakorlatot testesítette meg, azaz fegyverek, ruhák és iratok voltak kirakosgatva, aztán sűrűn teleírt papírokra halmoztak információkat. Nehezen befogadható érdektelenségekkel töltöttek meg pár szobányi teret.

Ugyanakkor – a nagyon kedves és lelkes dolgozókon kívül – az is kellemes érzéssel töltött el, ahogy a hetvenes évek Sopronjáról olvastam. Annak örültem, hogy ezek szerint volt valaki a csapatban, akinek volt kedve és tehetsége kifogástalanul választékos, igényesen informatív mondatokat írni úgy, ahogy azt mostanában nagyon ritkán látni – ha egyáltalán. Aztán a hasáb végére érve, ahol egyszer csak el volt vágva a szöveg, rájöttem, hogy nem stílusgyakorlatot, hanem egy korabeli újságcikket olvasok.

Volt még egy fúvós zenekar is, ami annak ellenére nagyon tetszett, hogy a világ zenetörténetének olyan ocsmány lázálmait elevenítette fel, mint a Hello Dolly, meg a Rock Around The Clock. Az értő módon és élvezettel játszó zenészek, meg az élő hangzás vastagon kárpótolt, tényleg nagyon jól éreztem magam.

Volt tombola is. A kihúzott szám a legritkább esetben került elő, mert este tizenegyre már elmentek pár százan, úgyhogy én például a 569-re bemondott 570-emmel az egyik leghitelesebb nyertes voltam. Két csődbe ment Bt. reklámtollával, egy vám- és pénzügyőrséges nyakbakasztóval és kulcstartóval, valamint a Vám- és Pénzügyőrség belső újságjának 2007. március 10-i számával lettem gazdagabb.