Visszavittem a szelencét. Ő a gép előtt ült, a fülében fülhallgató. Hogy ne zavarjam, csak koppintottam egyet a vállán, és – köszönömöt intve – letettem a szelencét. Ahogy hozzáértem – és észrevett –, óriásit ugrott, bele az asztalba, csak úgy csattant, még a ballonkabátomat is meglebbentette a szele. Hiába láthatta rögtön, hogy csak én vagyok, percekig nem tudott megnyugodni.

Aki ennyire meg tud ijedni, aki így fél valamitől vagy valakitől, az hogy engedheti meg magának azt a luxust, hogy ilyen könnyen, ilyen észrevétlenül hagy a háta mögé férkőzni? Én például mindig résen vagyok. Gyakran hátrapillantok, és eddig még mindig elég korán ahhoz, hogy az állandóan a hátam mögött leselkedő ballonkabátos alak köddé váljon.