Ahogy a bohócok levonultak, csend támadt, majd először a porond, utána a nézőtér sötétedett el teljesen. Hosszúnak tűnő ideig csend és sötétség volt. A nézők feszülten várták, hogy mi következik, és amikor már épp elindult volna közöttük a sugdolózás, történt is valami.

Halk, fémes nyöszörgést lehetett hallani, majd vasak hangját, ahogy a helyükre zökkennek. A hangjelenség hatására a közönség újra elnémult, és amikor újra suttogni kezdtek volna, megint történt valami.

A porond közepén egy gazdag sörényű, fényes szőrű, nemes hím oroszlán bontakozott ki lassan, ahogy felülről lusta, mézes fény permetezte be. A lenyűgözöttek morajlása hullámzott végig a nézőtéren.

Az oroszlán mellett egy fémszerkezet állt, rajta hajtókarral, mintha a vadállat erejéhez igazított zenélő henger működtetéséhez lenne való. Az oroszlán puhán rátette a mancsát, megköszörülte a torkát, és – az egybegyűltek egyöntetű és határtalan döbbenetére – megszólalt.

– Hölgyeim és Uraim! – kezdte választékos modorral, de hangképző szervei korlátai közé szorítva hörgésbe és fojtott bőgésbe fúlón, egyszerre fenségesen és undort keltőn. Jó érzékkel várt egy kicsit, amíg mindenki túlesik első döbbenetén, majd határozottan folytatta.   – Hölgyeim és Uraim! Önök talán el sem tudják képzelni, hogy mekkora megtiszteltetés számomra, hogy ma először önállóan léphetek fel. Hosszú út vezetett idáig. Nagyon hosszú. És nagyon fáradságos. Élénk színekkel tudnám lefesteni önök előtt, mennyi kényszerítés, mennyi erőfeszítés, mennyi lemondás árán jutottam el idáig.

Az oroszlán szavait néma csöndben itták a nézők, úgy hallgatták, mint az álmosságtól elkábult gyerekek az édesanyjukat, ha az esti mese szárnyain az álom mélyébe zuhanni van itt az idő. Az oroszlán a magánhangzókat zengőn és hörögve, a mássalhangzókat üggyel-bajjal, néhol alig érhetően ejtette ki. Ahogy a sorsáról kezdett beszélni, a legérzéketlenebb nézők kivételével mindenki úgy érezte, van valami kellemetlen, sőt, szívszorító mélység abban, amit az oroszlán mondani készül.

A nemes vad újabb hatásszünetet tartott, majd szabad mancsával széleset legyintett, és így folytatta. – De legyen elég ennyi rólam. Ez az este nem rólam, hanem önökről szól. Biztosíthatom önöket, hogy olyan mutatványban lesz részük, amelyet egész hátralevő életükben megőriz az emlékezetük, de még unokáik is továbbadják majd az ő unokáiknak.

– A mutatványomhoz szükség lesz se több, se kevesebb, mint egy emberre. Kérem, ne fáradjanak jelentkezéssel. Én fogok választani. – mondta, majd vaskos ujjai közé szorította a fémkart, és a más mozgásra teremtett tagok szögletességével, döccenő köríven hajtani kezdte. A mélyen pengő, egyszerűségében is drámai zene lassú ütemére a porond teljes külső és a nézőtér teljes belső körívén fáradtan, nyöszörögve emelkedni kezdett a vasrács.