A legélesebben Katus nénire emlékszem az intézetből. Kemény volt velünk, de tőle tanultunk mindent, aminek aztán hasznát is vettük ebben a sorsunk által ránk kényszerített keserves életben. 

A saját pénzéből készített nekünk nassolnivalót. Vett földimogyorót, csokoládét olvasztott, és belemártotta a mogyorókat, aztán ezt száradás után még egyszer vagy kétszer megismételte, hogy jó vastag legyen a bevonat. 

Egy zacskóba mindig százat tett. Azaz kilencvenkilencet. Mert a csokis mogyorók között mindig elrejtett egy kavicsot is. Erre akkor jöttünk rá, amikor a Krisztiánnak kitört az egyik metszőfoga. Utána azt mondta Katus néni, hogy sokkal óvatosabbak legyünk az életben, mint amilyenek a csokis mogyoróval voltunk. Ne higgyük el, hogy csak úgy, a két szép szemünkért kaphatunk valamit, mindig számítsunk rá, hogy valami baj érhet minket, és legyünk résen. 

Krisztián balesete után tényleg óvatosabbak is lettünk, ahogy Katus néni tanított minket. Megnyomkodtunk minden szemet; a csoki lecsúszott a mogyoróról vagy a kavicsról, és láthatóvá vált, hogy mi van ott. Egyébként az ujjunkkal is éreztük, hogy a bevonat alatt mogyoró van-e vagy kavics. Ha megvolt a kavics, akkor persze már nem kellett tovább óvatoskodni, hanem átadhattunk magunkat az élvezetnek. 

Ez addig ment, amíg a Roland egyik őrlőfoga ketté nem repedt hosszában (és aztán ki is kellett húzni). Ő is kavicsra harapott. Egy másodikra. Katus néni meg is mondta, hogy nem értettük meg a múltkori leckét, és egyrészt nem voltunk résen, másrészt elbíztuk magunkat, és azt hittük, hogy a sorsot – ami abból áll, hogy a szerencsétlenség akkor csap le, amikor a legkevésbé számítunk rá – ilyen kártyaasztal mellé való okoskodással el lehet téríteni.