Úgy néz ki, hogy ezt a gitározást „csak” csinálni kell, és az ember akkor is fejlődik, amikor nem gondolja. A szokásos akkordmeneteim játszása mellett megint elkalandoztam olyan riffek felé, ahol individuális húrokat is játékba hozok a dallam részeként. Úgy vettem észre egyébként, hogy ezek jobban hangzanak az akusztikus gitáron.
Az elektromoson egy nehézségből indulva vittem be pár találatot. A hangolásnál mindig is gondom volt, hogy a G-t egyszerűen nem akarta rendesen hallani a hangolóketyere, úgyhogy az jutott eszembe, hogy a B húron fogom le az ötödik bundot, és úgy hangolom be a G-t, majd az alapján, amit hallottam, beugrott, hogy itt a negyedik húrt kell lefogni. Így már pontosabban tudtam hangolni, de nem örültem neki, hogy a G-t így sem pontosan G-nek hallja a hangoló, ráadásul az egész hangolási mizéria onnan indult, hogy az A-t hamisnak hallottam, míg minden más akkord szépen tisztán szólt – az én fülemnek. Márpedig ilyen elvileg nem történhetne.
Mindezek hatására fogtam a telefonomra letöltött hangolót, és behangoltam a gitárt azzal. Ez azt jelentette, hogy minden feljebb csúszott majdnem egy oktávval. Valamelyik hangoló nyilván nem a standard köré szerveződik, de akárhogy is, ez a hangolás sokkal jobban tetszik, jobban illik a gitár karakteréhez, ércesebb lett a hangja.
E fölött érzett örömömben, ahogy játszogattam mindenfélét, újra felmerült bennem az igény a powerchordok pengetésére, és nem várt kellemes meglepetés ért. Ezúttal hanyagoltam az E és A húrokat, hanem rövid kísérletezés után a D, G és B húrokon kezdtem el próbálkozni, és végre tetszett a hangzás ereje és teltsége.
A három húrt úgy fogtam le, ahogy az A akkordot szoktam, ami két nehézséget is okozott. Az egyik az volt, hogy a többi húrt nem szabad pendítenem, vagy némítanom kell, és ez ezzel a lefogással elég fogós feladatnak tűnt, úgyhogy az előbbit választottam, és meglepve tapasztaltam, hogy elég nagy találati aránnyal meg tudom csinálni, hogy csak a szóban forgó három húrokat pendítem. A másik gond az volt, hogy a nyakon a magasabb régiók felé haladva egyre kevesebb hely maradt az általam alkalmazott lefogáshoz. Fenntartásaimat leküzdve áttértem hát az ujjperces lefogásra, azaz „fekvő” ujjbeggyel fogtam le a D, G és B húrokat, míg az E-t érintéssel némítottam. És a dolog működött.
Nagyon úgy néz ki, hogy megtaláltam egy olyan powerchord mezsgyét, ahol szívesen játszom, aminek szeretem a hangzását. Itt aztán fokozottan könnyű belefutni jó dallamokba, erős riffekbe, úgyhogy azt hiszem, sokat fogok itt kísérletezni a közeljövőben.
Mindezek mellett újrapróbáltam pár régebbi riffet (pl. a Play Ballt), és azok is jobban mennek, és jobban is hangzanak az új hangolással. A zárójelben említettnél például konkrétan eltűnt az első hang fakósága a többihez képest, és most már organikus egészet alkot az őt követőkkel, így egy súlyos hátráltató tényező küszöbölődött ki, és jobban tudok koncentrálni arra, hogy a riffet folyékonyabbá tegyem.
Amúgy az élek magtartása melletti folyékonyabbá tételen minden más esetben is dolgozom, és nem is megy rosszul; ha ezt sikerül beégetnem a játékomba, az egyértelmű és észrevehető szintlépés lesz.
