Mióta elvégeztem a fogyatékkal élőkkel való együttműködésről szóló tanfolyamot (itt vulnerable people-nek hívják őket), egyre gyakrabban kapok fuvart kórházakba, idősek otthonába, hajléktalanokat segítő központba, vakok intézetébe, és hasonló helyekre.
Koradélután jöttem el a tanfolyamról, és a második vagy harmadik fuvarom rögtön egy kórháztól indult. Egy fiatal hölgy figyelt fel rám. Ahogy meglátott, rögtön a kocsi felé sietett, benézett az ablakon, bemondta a nevét, én helyeseltem, ő meg beült.
Ezek után első dolga volt elárulni, hogy látásában korlátozott (visually impaired), amin erősen meglepődtem. Nem is tudom, hogy hogyan, de hamar és könnyen került szóba az állapota. Elmondta, hogy szinte teljesen vak mindkét szemére, mindössze egy-egy keskeny fertály maradt a perifériás látásából.
A kórházban dolgozik, taxival jön és megy, az NHS (National Health Service – Nemzeti Egészségügyi Szolgálat) fizet érte úgy, hogy én, meg összes többi sofőr a fuvar végén bepötyögi, hogy milyen hosszú volt az út, meddig kellett várni, illetve volt-e extra költség, a hónap végén meg jóváírják a számlámon, amit az állami szervezet kifizetett a cégnek, aminek dolgozom.
A nő bámulatos módon nem tűnt vaknak. A technikája az volt, hogy először felismeri a taxi színét, és azt, hogy az oldalán ott a mágneses taxi „matrica”. Szerencsétlen körülmény, hogy a mennyország kék autómat ezüstnek állítják be minden hivatalos dokumentumon, ugyanígy abban az sms-ben is, amit a megrendelőnek küldenek, hogy tudja, a taxi úton van, és hogy milyen márkára, színre és rendszámtáblára számítson. Szerencsés körülmény viszont, hogy ez a hölgy is elfogadta ezüstnek. Miután ez megvolt, a rendszám egy jellemző részletét kereste, ez esetünkben számára az „X” jelenléte volt. Mikor ezek megvoltak, akkor lépett oda hozzám.
Haza kellett vinnem úgy, hogy közben a gyerekeiért is beugrottunk a délutáni felvigyázójukhoz. Az út hosszú volt, elég sokat beszélgettünk. Én elmondtam az esetemet a vak részeggel, és hogy milyen furcsa belátnom, hogy el tudtam nézni egy olyan háznagyságú körülményt, hogy az illető vak – még ha a vállalhatatlan részegsége mentő körülmény is. A nő azt mondta, ne emésszem magam, a fickónak azzal kellett volna kezdenie, hogy bemondja, hogy vak, illetve neki különösen nem szerencsés annyit inni, hogy a címét is elfelejtse.
A légkör közöttünk mentes volt ügyetlen udvariaskodástól, és bumfordi óvatosságtól, így azt az élményemet is elmeséltem neki, hogy a vakok kiállításán, még Budapesten, a tök sötét szobában egy idő után mégis halványan látni kezdtem a szekrények, polcok körvonalait, majd miután felkapcsolták a villanyt, kiderült, hogy semmi nem az, és nem ott volt. Azaz az agyam költött egy képet.
A tanfolyamon viszont, bekötött szemmel, amikor egy taxiba kellett beügyeskedni magunkat segítség nélkül, majd fizetni, tényleg semmit nem láttam. Hipotézisem szerint azért, mert míg az első esetben hittem, hogy láthatok valamit, a másodikban tudtam, hogy nem.
A nő érdeklődéssel hallgatott. Amíg csak udvarias volt, a szemembe nézett, azaz úgy csinált. Amikor már igazán érdekessé vált számára, amit mondok, elfordult, és szeme sarkából nézett rám. Élénk kék szemei voltak.
Azt mondta, hogy ő szerencsés, mert a megvakulása egy lassú, vagy tíz éve tartó folyamat, ezért elég jól tud adaptálódni. Mindig csak egy kicsit rosszabb, mindig egy kicsit több a rutinja, mindig megoldja. Ezen a ponton úgy éreztem, megkérdezhetem, hogy mire számít a jövőben. Tovább megy-e a dolog így, és ha igen, mi lesz. Erre úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, hogy a munkahelye továbbra is támogatni fogja-e. (És igen, folyamatosan olyan munkakörökbe teszik, és olyan feladatokkal látják el, amit meg tud csinálni. Így lett például az ágyak mellett ténykedő nővérből egyszer csak dokumentációkkal foglalkozó, aztán nem emlékszem, hogy mi). Nem pontosítottam a kérdésemet, mert attól tartottam, hogy olyasmit feszegetek, amire nem szívesen gondol.
A gyerekeit nagy rutinnal és szeretettel kezelte. Amit a gyerekülésekkel művelt, az látóknak is csak gépészmérnöki diplomával menne. A nörsztől hazáig már egy furmányos útvonalon navigált. Azt mondta, hogy azokon a helyeken, amiket még látóként ismert, elboldogul ma is.
Megérkezésünkkor is annyira önálló volt, hogy én nem is tudtam neki mit segíteni, csak a táskáját adtam a kezébe, meg ellenőriztem, hogy nem esett-e valami a földre. Annyira önálló volt, hogy a jelek szerint rég otthon lévő férje, akik kisgatyában állt az ajtóban, egyetlen mozdulatot sem tett, hogy a segítségére siessen.
