A férfi száraz kifli módjára szorult a karfára. Méhkirálynőszerűen mellette tornyosuló feleségének minden lélegzetvételére halkan felnyüszített, ahogy a zsugorodó élettér kipréselte a levegőt gyenge tüdejéből. Ilyenkor egy-egy marék mogyorót vett magához, és azt ropogtatta. De az asszony egyszer csak rászólt: – Nem hallom tőled a TV-t, te istenverése! Ne ropogtass már! – és felhangosította a TV-t. – Még a gyereket is felvered… – tette hozzá álszent, hangosan süvítő suttogással. A férfi nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta kék eres koponyáját, megmarkolta a karfát, kissé oldalra fordította elcsigázott testét, kiszabadította magát a szorításból, és kissé előredőlve, lassan elemelkedett a földtől, hogy a recsegős padlót és lépcsőfokokat elkerülve, némán felszálljon az emeletre. – Jaj, ne játszd nekem állandóan a mártírt, nagyon kérlek! – sziszegte utána a feleség sértett megvetőn, és a felszabadult díványt kényelmesen kitöltötte teljes szélességében.