Itt az emberek közötti társadalmi különbségek meghökkentő pontossággal érhetők tetten a fogyasztási szokásaikon keresztül. Ha ránézel valaki autójára, rögtön tudod, hova tartozik. Ugyanígy kasztrendszer szintű elhivatottsággal látogatják a saját szupermarketjeiket, és felfelé sznobnak és drágának, lefelé igénytelennek tartják a többit.

Hadd nyissak itt egy bekezdésnek tűnő zárójelet. Előre szeretném bocsátani ugyanis, hogy minden társadalmi csoport tagjainak 80%-át idiótának tartom, és olyannak, aki valódi, átszűrt gondolatok és meggyőződések nélkül, szinte gerincvelőből cselekszik úgy, ahogy szerinte tőle, mint pl. középosztálybelitől elvárható. Így, amiket lejjebb írok, mind úgy kell érteni, mintha oda lenne írva mögé, hogy „vagy olyannak akar látszani”.

Szóval nincs ez másképp a rádióadók esetében sem. BBC4-et a napi történések és a világ dolgai iránt érdeklődő emberek hallgatnak, illetve jobbára azok, akik a brit társadalom szerencsésebbik felén helyezkednek el. Meg én.

A (szintén BBC-s) Radio1 azoknak a fiataloknak a rádiója, akik idővel BBC4 hallgatókká fognak válni, de azért ma még leginkább a kortárs popkultúrára kíváncsiak – noha időnként egészen magas színvonalú kortárs zeneművészek alkotásait is hallhatják például az elektronikus zene területéről.

A Radio1 és a BBC4 közötti űrt hivatott kitölteni a Radio2, ami a negyvenes éveikbe vagy azon túl csúszó, a BBC4 felé sodródó csoportot szolgálja ki letűnt évtizedek sokszor nem is rossz, máskor gyalázatos zenéjével.

Na de ők mind, együtt is kevesen vannak azokhoz képest, akik két másik lokális rádiót hallgatnak. A Juice FM közönsége a saját lecsúszásukhoz ragaszkodó, önpusztító emberek masszájából kerül ki, akik egyébként relatíve szűkös lehetőségeikhez képest igyekeznek becsülettel, erejükön felül fogyasztani. Az itt hallható zene mindennek a legalja – naponta tucatszor ismételve.

A Radio City hallgatói annyiban különböznek tőlük, hogy nem vágynak annyira a súlyos helyi akcentusra, nem bánják, ha pár régebbi sláger is beesik, és iszonyúan fontos nekik, hogy nehogy Juice FM hallgatónak nézzék őket. Aki irodai munkát végez, és már nem az adminisztrátori pultnál ül, annak pontosan ez kell.

Számomra a legérdekesebb a Juice FM csapat. Ők az egyedüliek, akik, amikor meghallják, hogy BBC4-et hallgatok, követelik a saját rádiójukat azzal, hogy mi ez a szar politika (mint pl. olyan műsorok, amikben épp róluk van szó, akiket a cégek PR-ja a lehető legeredményesebben vesz hülyére), rakjak be valami zenét. Arcról látom, hogy ez alatt azt értik, ami épp a Juice FM-en megy. Ha az 15 perc reklám, az is jó, kisimult arccal hallgatják.

Eddig egyszer olyan is előfordult, hogy egy korahúszas srác kapcsolgatni kezdte a rádiót, amin én úgy megdöbbentem, hogy az már neki is feltűnt. Találomra kiválasztotta a Radio1-et; nyilván azt hitte, hogy az kell, hogy az első helyen legyen. Ránéztem, és a lehető legtömörebben „megkérdeztem”, hogy a Juice FM kell-e neki (Juice Fm I guess). Bólintott, és meghallgattuk a reklámblokkot.

Azért ez általában ennél eggyel finomabban, pontosabban manualitás nélkül, verbálisan zajlik. Megkérdezik, hogy „te ezt hallgatod?!”, amire én vagy mondok valami igenlőt, vagy olyasmit, hogy hogyan is tagadhatnám, vagy csak annyit kérdezek, hogy „Juice FM?”.

A múltkorjában már majdnem flow élményem volt, ahogy a szürkületi enyhébb forgalomban gurultam egy relatíve távoli célpont felé a BBC4-et hallgatva, hátsó ülésemen egy szalmahajú, száraz bőrű, szikkadt figurával, aki szinte hajléktalannak nézett ki, de szedett-vedett ruhája, és ő maga legalább nem volt büdös.

A Napról volt szó, láttam is magam előtt az izzó narancs golyóbist, már indultak a szabad asszociációk a fejemben messze a volántól meg az úttól, akikor a rekedtes hang megszólalt a hátam mögül. – Te ezt hallgatod, haver? Mintha vaskampóval rántottak volna vissza a kevéssé attraktív valóságba. – Igen – mondtam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy egyből a Juice FM-re váltsak neki, vagy épp ellenkezőleg, most legyen az, amikor először közlöm a rossz hírt, hogy itt sajnos ez szól, és kész.

De nem sok időm maradt tűnődni, mert az igenemre szótagnyi szünetet sem hagyva rögtön előrébb húzódott a figura, és szinte mohón kérdezte: – Jól hallottam, hogy azt mondják, hogy a Nap a felszíne felett magasabb hőmérsékletű, mint magán a felszínen?

Nekem egy szótagnyinál többi időbe került, mire megértettem, hogy nem az történt, ami ilyenkor mindig szokott, majd a kérdést dolgoztam fel, és végül az így összejövő késéssel válaszoltam, hogy tény, hogy ezt mondták. A visszapillantóból láttam a fickó tükörképemre szegezett tekintetét. Az volt benne, hogy de hát ez hogy van akkor? A fel nem tett kérdésre azt válaszoltam neki, hogy gondolom olyasmi lehet ez, mint a gyertya lángjával: ott is felfelé áramlik a hő, és a csúcsán melegebb, mint a tövénél.

Ezt további (vagy bármilyen) szakértelem híján ennyiben hagytuk, de ő még elkanyarodott egy kicsit az európai űrkutatás kérdésköre felé, és sajnálatát fejezte ki pár leállított vagy el sem kezdett program kapcsán. Aztán megérkeztünk, és a végén egyfajta összetartozás-élménnyel gazdagabban köszöntünk el egymástól.