Most egy olyan riffet ötlöttem ki, amit az eddig megszerzett képességeimmel elég nagy biztonsággal tudok eljátszani. Úgyhogy neki is álltam pengetni, és azon kaptam magam, hogy csukott szemmel vigyorogva úgy taposom a ritmust hozzá, hogy még a térdemre támasztott gitár is mozog, de akkor se nyúlok mellé, hanem csak úszom az árral. Fel is vettem a „művet”, hogy visszahallgassam, és a felvételből az derült ki, hogy nem csak hogy rajta vagyok a ritmuson, hanem eggyé váltam vele.

Ez egyrészt azért jó hír, mert sikerült behabzsolnom egy kis flow élményt, másrészt meg azért, mert – ahogy a jazzes könyvben olvastam – zenészek állítólag szokták kérdezgetni egymást például koncertjeik kapcsán, hogy hogy álltak az idővel. És én most erre túlzás nélkül azt tudnám mondani, hogy baromi jól. Úgy tűnik, hogy ha ezt elkapja az ember, akkor azt érzi is, és nincs mit méricskélni, mert elmosódik a határ, hogy most én csinálok valamit jól, vagy szerves része vagyok valami tőlem függetlenül létező univerzumnak.

És ez akkora élmény, hogy az egyébként elképesztő röptetést nyújtani képes zenehallgatást is négyzetesen üti.