Otthon először (és utoljára) az IKEÁ-ban volt olyan élményem, hogy egy nemrég megvett árut csak úgy visszavittem, és könyörgés, vita, vagy bármilyen kellemetlen pszichés játszma nélkül, egyszerűen visszaadták a pénzt, és még mosolyogtak is hozzá.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy amikor rájövök, hogy feleslegesen vettem, már a legkisebb bosszúságot sem érzem. Tudom, hogy majd beugrom, ha arra járok, és kész, el van intézve. Nem is kérdezik, hogy de hát mi történt. Ha elkezdeném mondani, udvarias mozdulattal jelzik, hogy erre semmi szükség, az is elég indok lenne, hogy meggondoltam magam – már ha indokolnom kéne egyáltalán.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy ha túl hosszú sor kígyózik a próbafülke előtt, egyszerűen inkább megvesszük a ruhát, otthon felpróbáljuk, aztán ha nem jó, visszavisszük, amikor megint a környéken járunk.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy a hétvégi mulatozók tekintélyes hányada pénteken megveszi a ruhát / cipőt / jelmezt, amiben aznap vagy szombaton villantani akar, aztán hétfőn egyszerűen visszaviszi, hogy nem jó vagy nem tetszik mégse.

A BBC-n volt erről egy beszélgetés, ahol a hallgatók többsége morális alapon elítélte ez utóbbi gyakorlatot. Arra a részre már nem kerülhetett sor, amikor azon sajnálkoztak volna, hogy a mai fiatalok lealjasítják az egykor dicső birodalom emlékét (Britain is going to the dogs – ahogy itt mondani szokás), mert betelefonált egy idős hölgy, és elmondta, hogy ő negyven éve egy ruházati szaküzletben dolgozott. A hétvégére „kölcsönzés” intézménye annyira elterjedt volt már akkoriban is, hogy a boltnak átalánydíjas szerződése volt egy közeli tisztítóval: kedden beadták a hétvégén használt cuccokat, csütörtökön meg kiakasztották őket.