Ma reggel Sven Väth egy élő előadását hallgattam munkába menet. Már éppen kezdett megjelenni lelki szemeim előtt egy, az univerzum végtelene felé törő űrrakéta, ahogy sorba dobálja le magáról a feleslegessé váló fokozatokat, amikor hirtelen világossá vált, hogy ez nem erről szól. 

Egy késő huszonéves srác koncentrációt és adrenalin tolulást kifejező képe jelent meg előttem. Hosszú, egyenes aszfaltcsíkon hajszolta mélykék, háromszáznégy lóerős autóját, a fokozatokat nem vesztette, hanem éppen egymásra licitálta, a fordulatszámmérő mutatója rendre pattant vissza kilencezerről, hogy aztán megint odáig hágjon. 

Gyorsan elérte a hegy lábát, és nekiesett a szerpentinnek, a hátrahagyott táj tükörképe ritmusra csúszott oldalt hátra a fénylő karosszérián, a csipogó dallam ellenére se a fák, se a hegyek, se a völgyek nem tudtak megkapaszkodni rajta, ahogy felzabálta az elé lökött kacskaringós aszfaltcsíkot. 

Aztán egyszer csak egy, a kérlelhetetlen ütem közé befelezett dob mély ütésére egy kis piros autó csúszott be a visszapillantó látóterébe oldalvást, a felniről majd lefoszló virsli gumikkal. Egy, a nyolcvanas években gyártott Talbot volt, egy hetvenéves ember vezette. Hosszúkás, sárgás fogait összeszorította, szikár arcán rágóizmok ideges rostjai vibráltak, szürke kalapja alól fehér haj világlott ki kissé. Úgy fogta a kormányt, mint egy betörni való musztáng sörényét, talpa majd kiszakadt kétoldalt a cipőjéből, úgy nyomta a gázt. 

Nem értem hogyan, nincs is rá magyarázat, de az idős úr egyre csak lopta a távolságot, és ott loholt, ott lihegett a suhanc nyakában, a gumija sikoltott, a sárvédőn átrohadt lyuk süvített, a kocsi fara szitált a kanyarokban, de aztán mindig kirángatta magát a maga orránál fogva, ahogy ordítva szedte maga alá a kék által épp eldobott aszfaltcsíkot. 

Így mentek perceken át, a piros a kék nyomában, a srác hátrapillantgatva, nyelve hegyét kidugva, az öreg meg összeszorított foggal, tűzzel a szemében, hörgés és sivítás énekeltek kánont, a fényes kékről épp az imént lecsúszott árnyak pattantak le a matt pirosról, a kék által lélegzetét épp visszakapó aszfalt mellkasára a piros ült egy pillanat múlva, hogy aztán hátrahagyja bénultan. 

Így vívtak egymás ellen és együtt, aztán a fiatal, mint aki megérkezett, kisodratta magát a hegy másik oldalán egy fogadó mellé, az öreg pedig csóvált egyet a fején, és jobb karját messze oldalra kilendítve csettintett egyet, mondott is valamit, amit nem értettem, elvette a gázt, a Talbot meg harsogva szívta tele a tüdejét. A srác a fogadóra nézett, aztán az öreg után, aztán megint a fogadóra és megint a távolban ponttá szűkülni készülő piros autóra, és beletaposott a gázba.