Ilyenkor, amikor kiabálást hallok a gangról, mindig eszembe jut, amikor – tizenkét éves koromban – az alattunk lakó lement az udvarszintre megölni a házmestert. Részeg volt, és ilyenkor mindig nagyon érzelmessé vált, ezért borzasztóan rosszul esett neki, hogy Manci néni rákiabált a hangosan játszó gyerekeire. A házmester bezárkózott a rücskös tejüveges, cirkalmas rácsos szárnyas bejárati ajtaja mögé, bezárta, ráfordította a biztonsági zárat, beakasztotta a láncot, de Sándor nekifutásból támadt az öklével, az alkarjával, és a térdével újra és újra, miközben ordított (Megöllek, büdös vén kurva!), a házmester pedig sikoltozott és jajveszékelt. Csörömpölt az üveg, recsegett a fa, csattant a hang az udvaron. A száz kiló fölötti Gézának – több évtizedes ismeretségükre hivatkozva – sikerült kicsit lecsillapítania, apám meg kihívta a rendőrséget. Mire másfél óra múlva kijöttek, az elfogódott apa elfáradt, Manci néni csendesen sírt belülről az ajtó tövébe kuporodva, apámról meg elterjedt, hogy belügyes. Sándort nem vitték sehova; másnap már a játszótéren hintáztatta a kisebbik gyerekét óvatosan, mert a kezén, az alkarján meg a térdén átvéreztek a vastag kötések. Később otthon a sört sem tudta maga kinyitni, a házmester segítette ki, és felbontott egyet magának is.