Vannak azok a típusú emberek, akik hasonszőrűekkel nevetgélnek hosszú perceken át a tejtermékek pultja előtt azon a részen, ahol nélkülük is csak annyi hely van, hogy az ember csak a kilégzési ütemben fér át. Ők semmilyen vizuális jelet vagy látványelemet nem vesznek észre, nekik szólni kell. Akkor, mint akik idegen bolygón ébredtek épp, körbecsodálkoznak, és félreállnak. (Pár pillanattal később a második legalkalmatlanabb helyen lehet a nyomukra bukkanni).

Vannak aztán azok, akik olyankor szólnak rám türelmetlenül a pénztársorban, hogy legyek szíves átengedni őket magam előtt, amikor a kosaramat behúzott hasamnál tartva lapulok a kávék és a csokik közé szemmel láthatóan azért, mert épp magam mögött engedek át egy másik vásárlót, akin három másodperccel korábban önállóan észrevettem az átkelési szándék eltéveszthetetlen jeleit.

Ez a két típus valójában egy. Tagjai szociális idióták, akik számára a többi ember triviálisan várható vagy akár már látható viselkedése kibogozhatatlan káoszba ködlő rejtély, ugyanis mindig elfelejtik, hogy egyáltalán van olyan, hogy többi ember. Ők csak azt tudják, amit ők akarnak, de azt teljes bizonyossággal.

Hogy ne csak bíráljak, amit mindenki tud, igyekszem terápiát is javasolni. A tanítás alá vont személyek – megfelelő elméleti képzés után – medencébe merülve olvassanak egy tigriscápa gondolataiban. Ennek a terápiás állatnak végtelenül egyszerűek a motivációi, könnyen dekódolható cselekvésében nem vezérlik elvont gondolatok vagy szeleburdiság, a helyes és helytelen megfejtést pedig egyaránt késlekedés nélkül, félreérthetetlenül visszajelzi.