A D és A környéki késleltetett akkordok (D-sus, A-sus) esetében kellemesen megleptem magam, hogy milyen gyorsan tudok váltogatni közöttük. Itt arról van szó, hogy az ember a kisujját leteszi és felveszi, illetve ugyanezt csinálja a gyűrűs vagy középső ujjával – attól függően, hogy „rendes” vagy „minor” akkordról van szó. Ezek variálásával nagyon kellemes kis dallamtöredékeket lehet produkálni, úgyhogy elég sokat szórakoztam már vele, és maradéktalanul élveztem.

Aztán továbbmentem a tananyaggal, és olyasmit láttam megint, amire magamtól is ráéreztem már korábban: a base note intézményét. (Tudom, hogy köcsögség ezeket angolul megnevezni, de így tanulom őket, és nem találtam magyar fordítást. Lehet, hogy egyszerűen alaphang?). Ilyenkor az ember, mielőtt pendít egy akkordot, előtte pendít egy szimpla húrt is, ami alapesetben mélyebb, mint az akkord maga, és jól hangzanak együtt.

Az adott leckében, vagy dalban, ahol ez felmerült, a tanár elárulta, hogy meg lehet ezt variálni úgy is, hogy pl. E akkord előtt az ember előbb A-t pendít, másodszorra meg E-t, és ezt váltogatja. Sajnos erről nekem az jutott eszembe, hogy akkor ez úgy igazán frankó, ha egy ilyen kör után ugyanezt az A akkorddal is megcsinálom. Hogy az egész tényleg jól hangozzon, úgy éreztem, hogy nem szabad hagyni kipengeni a hangokat, hanem a jobbkezes némítás trükkjét kell alkalmazni, hogy minden szépen külön hallható legyen.

Na ez az elv. A gyakorlat az, hogy így a következőkre kell figyelnem. A ritmust tartva jól fogjam le az akkordot, először a magasabb base note-ot pendítsem, majd némítsak, majd a teljes akkordot, és némítsak, majd a mélyebb base note-ot, és némítsak, de ekkor persze el kell emelnem a hüvelykemet a legvastagabb húrról, majd visszatenni, majd váltani az E akkordra, és nem eltéveszteni, hogy nem mindjárt egy telibe pendítéssel kezdek, hanem egy szimplával, és azt se a legvastagabb húron, ami pedig ösztönösen adná magát, hanem az ötödiken, és most épp, hogy nem kell némítanom semmit, majd vissza az A akkordra, stb.

Mindez elvétve jön össze. Vagy elrontom a sorrendet, vagy kizeng az egész, vagy csak a vékony húrok, és elfedik azt, aminek dominálnia kellene a hangzást, vagy némított húrt pendítek, stb. Azzal vígasztalom magam, hogy a szopás a tanulás jele, azaz ilyenkor épp tágítom a képességeimet – csak konkrétan nem látszik, hogy tágulnának.

Jó hír ugyanakkor, hogy újra elkezdtem dobgépre pengetni elsősorban 12 bar blues shuffle képletű dolgokat, és azt vettem észre, hogy lényegesen gyorsultam a korábbiakhoz képest. Az F7 eddig lehetetlennek tűnő némítása az adott módon, azaz hüvelykujjal továbbra is lehetetlennek tűnik, viszont kitaláltam egy másik módszert, ahol a gyűrűs ujjammal némítom az eggyel feljebb lévő húrt. Hát nem hozott azonnali zajos sikert az ötlet, de szerintem ennek működnie kell, mert mi más működne.

Ezt még amúgy sem gyakoroltam agyon, mert igyekszem örömöt vételezni ebből az egészből, és egy adott mennyiségű szopás után inkább visszasomfordálok ismerősebb vizekre, és már rendesen begyakorolt akkordokat variálok különböző sorrendben és pengetési mintázatokkal.

Közben fejlődök power chordban is, illetve hallás után sikerült lepengetnem először szimpla húron, majd power chordban, majd több húr használatával egy egyszerű, de fülbemászó dallamot. Persze csak a dallam egyszerű. Eredetiben baromi jól szól, az én előadásomban épp, ha felismerhető. Csak hát nem egy ismert dal.