Elmentem a fülészetre, mert amikor úszni próbálok, az első levegővételnél víz megy a fülembe, ami aztán egyáltalán nem jön ki, hanem érzem, hogy bent pang, majd pár nap múlva szúró fájdalom is érkezik.
Nagyjából háromnegyed órát vártam a szomorú, lepattant épületben. Próbáltam a könyvembe merülni, de csak mechanikusan olvastam; engem könnyű megzavarni, még a könyvtárakat is utálom a koncentrációt zavaró mozgolódás miatt, itt meg jönnek-mennek az emberek, neveket kiabálnak emeleteken át hallhatóan.
Végül behívtak, tegyem le a kabátomat, és üljek le a doktornővel szemben. A doktornő kilétét kizárásos alapon állapítottam meg. A beszélőn kívül ő volt az egyetlen bent tartózkodó, de elsőre észre se vettem. Egy sarokban ült rózsaszín pólójában, a telefonjából fel se nézve. Kifejezéstelen arccal kérdezte, hogy mi a panaszom.
Elmondtam neki az első bekezdésben vázoltakat, és amíg a fülembe kémlelt, és épp nem latin és magyar kijelentéseket diktált az asszisztensnőnek, kihasználtam az alkalmat, hogy pár más apróságról is beszámoljak, amikről laikusként nem tudom eldönteni, hogy van-e jelentősége, egyáltalán abnormális-e. A doktornő ezeket mind meghallgatta. És ennyi. Semmilyen kommentárt nem fűzött semmihez.
Ha már nem csak fülész, hanem az orr, meg a gége is hozzá tartozik, benézett mindenhova az ilyenkor szokásos, potenciálisan vicces, de kellemetlen helyzeteken végigzongorázva. Volt nyelvleszorítás, amiben én jó vagyok, már gyerekként megtanultam, hogy ha nem tudom megmutatni a torkomat, akkor ledugnak rajta egy falapot, aztán lehet öklendezni. Volt viszont torokvizit közbeni logopédiai kísérlet is: a nyelvemen fémlappal, a torkomban tükörrel kellett kísérletet tennem í-t, ó-t, meg nem emlékszem még milyen magánhangzókat tartalmazó szótagok kimondására. Ez főleg az í-nél fulladt kudarcba.
A doktornő közben csak annyit kérdezett, hogy az orromon amúgy kapok-e levegőt (a végén kapott papírt olvasva már otthon tudtam meg, hogy azért, mert orrsövény ferdülésem van), és nem nekem, hanem az asszisztensnek mondta, hogy fülmosás lesz a jobb oldalon. Ezen túlestünk, persze egy darab zsír jött ki, amiből én úgy rakom össze a történetet, hogy amikor a víznek kellett volna kijönnie a fülemből, ez a zsírgöb úszott a kijárathoz, és a víz bent maradt. De mondom: ez csak az én tippem, ez nem volt téma, nekem itt nem az a dolgom, hogy bármit is megértsek.
A doktornő fülmosás után megint benézett a fülembe, és bólintott az asszisztensének, hogy akkor a jobb fülhöz is beírhatja, hogy „ép dobhártya”. A papír elkészült, kijött a nyomatóból, az asszisztens hosszasan nyújtogatta az eszközöket pakolászó doktornő felé. Már azon voltam, hogy megfogom én, de közben mégis észrevette, és köszönöm vagy bármi nélkül átvette, aláírta, és odanyújtotta felém.
És ekkor váratlan dolog történt. A doktornő úgy mosolygott rám, mintha az elmúlt percekben jót beszélgettünk volna, vagy kiderült volna, hogy ugyanaz a kedvenc XX. századi írónk. Mintha nem ugyanaz az ember lenne; gyakorlatilag kicserélték. Elköszöntünk egymástól, a doktornő visszamerült a telefonjába, én meg ülepíteni kezdtem a történteket a lépcsőn lefelé menet.
Eszembe jutott egy másik eset, amikor könyvet vettem, és a tranzakció végén még ennél is élesebb váltásra lettem figyelmes. Tán egy héttel később visszamentem bizonyos gondolatokkal és várakozások csíráival, de a lány, ahogy meglátott, eltűnt valami oldalajtó mögött, úgyhogy simán vettem még egy könyvet.
Aztán eszembe jutott, hogy nem ez a két eset történt velem, hanem állandóan ez történik, hogy bárki egy pult mögött, az önkormányzat üvegfalának másik oldalán, vagy bármilyen ügyfélkapcsolati helyzetben valamilyen munkahelyi perszónát ölt fel, a dolgát jól vagy rosszul elvégzi, és amikor azzal megvan, nyílik egy pár másodperces ablak, amikor – a következő ügyfélig – saját maga lehet.
Aztán az is eszembe jutott, hogy – ha nem is pult mögött – én is voltam már valamelyest hasonló helyzetek másik oldalán. Nekem is volt munkahelyem, munkám, amiben fel sem merült, hogy saját magamat úgy tegyem bele, ahogy az egyébként akár természetes is lehetne. Pedig, felteszem, úgy sokkal könnyebb lenne az élet, mondom ezt úgy is, hogy nem kétszer jártam rosszul azzal, hogy például megosztottam a gondolataimat munkahelyi környezetben.
