Ma rám csukták a szovjet típusú metró kocsi ajtaját a Déliben. Kb. három órával az eset után még mindig érzek egy kis zsibbadást. Fülhallgató volt rajtam, nyilván ezért nem hallottam a figyelmeztetést. Már háromnegyed részben átléptem a küszöböt, és épp egy utastársamon próbáltam féloldalazva átjutni, amikor elindult az ajtó két irányból, és kicsukta a könyökömet meg az övtáskámat.

Vártam egy kicsit, hogy újra kinyitják, de nem. Kissé ellehetetlenített helyzetemből vissza kellett fordulnom, és szabad jobb kezemmel elhúzni a figyelemre méltó ellenállást tanúsító vasat. Mivel közben kicsúszott a kezemből, még egyszer rácsukódott – ezúttal – a kézfejemre.

A helyzetet úgy értelmeztem, hogy egy frusztrált, boldogtalan metróvezetőnek szerezhettem pár kellemes pillanatot, hozzásegítettem, hogy átélhesse az igazság mámorító diadalát. Én lehettem a flegma köcsög, aki nem hallja vagy leszarja a figyelmeztetést, és nem behúzott nyakkal, hanem emelt fővel, az ilyenkor kötelező meghunyászkodó testbeszédet hanyagolva próbál bejutni a szerelvénybe. De megmutatták nekem, hogy rendnek kell lennie, hogy a csengetés után bazmeg nincs ugrálás. Vagy úgy, hogy direkt rám csukták az ajtót, vagy úgy, hogy hadd menjen, ha megoldja, úgy is jó, ha nem úgy is. Magának kereste a bajt.

Hogy az ajtó feketés guminyomot hagy a bőrön, nem gond, lemostam a munkahelyemen. Ha mondjuk világos kabát lett volna rajtam, már nehezebben rándítanék vállat a dologra. De nem is ez érdekel az esetben igazán, hanem elképzeltem az esetet egy kicsit másképp.

Tegyük fel, hogy 76 éves néni vagyok, és a csontjaim ritkulásnak indultak már egy ideje. Oroszországban ez talán nem tétel (csodákról hallani az ottani nyugdíjasok állóképességét illetően), de nálunk simán csontot törhet ez az ajtó. De az akaratosabb, rátartibb nyugdíjas ebből sem tanul. Neki így, törött al- és/vagy felkarral mennie kell még egy megállót, hogy tényleg bevésődjön a lecke.