Hálával tartozom a szüleimnek, mert mindig is erejükön felül vállaltak azért, hogy nekem boldog gyerekkorom lehessen, hogy megtanulhassak, megtapasztalhassak mindent, ami a gazdagabb családokban született társaim számára magától értetődő volt.

Azért legbelül feszélyezett is a dolog, sőt szüleim igyekezete mázsás súlyként ült a vállamra. Emlékszem, rendszeresen eljártunk egy vendéglőbe – hogy majd felnőttként otthonosan tudjak mozogni a gasztronómia és az éttermi etikett területén.

Mindig a kerítés vagy az ablak melletti asztalhoz kellett ülnöm (az évszaktól, illetve attól függően, hogy működött-e a kerthelyiség). Az asztal képzeletbeli, a vendégtéren kívül eső meghosszabbításához ült anyám és apám egy-egy kempingszékre. Gondosan tanulmányozták az étlapot, hosszasan hezitáltak a választáson, majd értő módon ízlelgették a kapott ételt és bort.

Nekem mindig összeszorult a gyomrom és a torkom. A gyomrom azért, hogy a pincér nehogy észrevegye őket az ablak vagy a sűrű rácsos fakerítés másik oldalán, a torkom pedig azért, mert nem volt pénzük arra, hogy ők is az asztalhoz üljenek, tényleg rendeljenek az igazi étlapról, és tényleg egyenek, tényleg igyanak.